2012. november 16., péntek

Bruni óvodába megy

Brúnóval, ahogy nő, be kell látnunk, egyre nehezebben bírunk. Talán kezdődik a kamaszkor (vicces, de kutyáknál is van ilyen), és próbálgatja, meddig lehet feszegetni a határokat, de az is lehet, hogy kezd tisztában lenni testi erejével vagy csak simán valahol elrontottuk. Hiába, nem vagyunk kutyákkal suttogók.
Így hát úgy döntöttünk, nincs mese, iskolában a helye.


Mivel Bruni még kölyökkutya, azt gondoltuk, hogy először érdemes az oviban kezdeni (ez is vicces). Az ovi - csak úgy, mint az emberek világában - viszonylag kötetlen foglalkozást jelent. A cél elsősorban a kutyák szocializálása, hozzászoktatása a többi kutyához, illetve a gazdi iránti tisztelet kialakítása. Általában 3-5 hónapos korig ajánlott, de mi nem mertük addig elvinni Brunit, amíg hiányzott a veszettség elleni oltása, amit csak nemrég sikerült beadni neki (nem is értem,hogy lehetnek ott 3 hónapos kutyák) Szóval az oviban kezdtünk. Először összeterelték a kutyákat egy karámba, ahol kedvükre ismerkedhettek, játszottak, de Brúnót nem nagyon érdekelték a többiek. Gondolom érezte, hogy ez nem igazán az ő korosztálya.

A karámos ismerkedés után gyakorlat következett az erdőben. A lényege az volt, hogy szabadon engedték a kutyákat, a gazdi elment messzire, és vissza kellet hívni a kutyát. A baj az volt, hogy amint lekerült a póráz Bruniról, önálló futkosásba, randalírozásba kezdett, ahogy otthon megszokta. Ezt mi rontottuk el. De míg az ismerős környezetben mászkálhat kedvére, idegen helyen, ráadásul egy erdőben, ahol elkaphatja a vadászösztön, már sokkal kockázatosabb hagyni szabadon lófrálni. Úgyhogy mialatt a többi kutyus boldogan rohangált, Brunit az óvónéni tartotta a rövid pórázon - kisebb-nagyobb sikerrel. Mondtuk, hogy hallgat ránk, de ezt egy pillanatra sem hitték el. Egyébként sikerült. Szegény Brunival külön is megpróbált az oktató sétálni, de feladta. Ez arra volt jó, hogy láttuk, mi túl finoman bánunk a kutyával. Úgyhogy másnap fojtó nyakörvet kapott, és azzal kell majd gyakorolni. Az oktatólány eközben folyamatosan biztatott, hogy nem lesz gond, de azért megállapította, az iskolában kihívás lesz Bruni megnevelése. Nyilván szegénynek a többi kutyával is foglalkoznia kellett, és mi valójában jobban is örültünk, ha velünk volt Bruni. Egyedül, a többi kutya nélkül szenvedtünk tovább.

Az igazi szellemi foglalkozás egyébként azzal kezdődött, hogyan kell megtanítani ülni és  körbe menni a lábad körül. Jutalom falatnak szagos virsli karikát kaptunk, de állítólag a parizer kocka a legjobb, mert azzal lehet csalogatni a kutyákat. A bolti jutalomfalat nem jó, mert nincs szaga. Szerintetek mennyire kergült meg a mi bélpoklos Brunink ennyi virslivel teli zseb illatától?! A feladatokat amúgy Bruni szépen teljesítette. Látszott rajta, hogy igényli és élvezi a szellemi kihívásokat.

Tulajdonképpen, a kezdeti nehézségek ellenére azt gondolom, klassz dolog a kutyaiskola (bár ez csak az ovi volt) két órát szabadban vagyunk, erdőben sétálunk, és csak a kutyánkkal foglalkozunk :)

KNS

2012. november 4., vasárnap

Barátok közt

Séta közben sok kutyával szoktunk találkozni. Közülük néhányan már ismerősek, egyesek jó barátok, mások meg igazi játszópajtások. Mindig érdekes egy-egy új kutyával és gazdival megismerkedni, de mégiscsak az az igazi, amikor játékkal kezdődik a séta.

Brúnó egyik barátja egy két éves francia bulldog, Ziggy, akivel kisebb korában haverkodott össze. Akkor még Bruni, úgy emlékszem csak húsz kilós lehetett, bár már magasabb volt Ziggynél, de így is hat kilóval kevesebb. Ziggy igazi tömör gyönyör, csupa izom és erő.

Amikor először találkoztak, Brúnó annyira kicsi volt, hogy a lakótelepi falka tagjai a rutin körbeszaglászáson kívül tudomást sem vettek róla. Brúnó a kör szélén állt, figyelte a nagyokat, akik épp játszottak. Ziggy egy golden retrieverrel verekedett. Hogy őszinte legyek, elég félelmetes volt, de a gazdik azt mondták, hogy ők ketten mindig így játszanak, igaz először ők is féltették a kutyájukat, ki-ki a magáét, de már megszokták. Brúnó eléggé meg volt illetődve, mint egy kisfiú egy boxmeccsen. Néha meg-megugrott, úgy beleélte magát ő is a játékba, de odamenni azért nem mert.

Másodjára Ziggyt egyedül sétáltatták, a falka nélkül, addigra már Brúnó is játszott másokkal, mondjuk nagyrészt kisebbekkel, mindenesetre már nem féltettem annyira. Mégis elkapott a frász, amikor Ziggy egyből Brúnó nyakának ugrott. Egy ideig szótlanul néztem hol a gazdit, hol a kutyákat, de Ziggy gazdája egyáltalán nem aggódott, és amikor látta, hogy elfehéredtem, azzal nyugtatott, hogy amíg Brúnó csóválja a farkát, biztosan nincs semmi baj. És milyen igaza volt. Akármennyire is úgy tűnt, hogy a harc életre-halálra megy, mind a két kutya boldogan csóválta a farkát.

A legviccesebb az volt, amikor Ziggy leterítette Brunit, és ráült a fejére. Mi jót nevettünk, de Bruni kicsit zokon vehette, mert a következő körben ő ült rá Ziggy fejére. Kicsit ügyetlenül ugyan, sőt olyannyira bénán, hogy látszott, Ziggy könnyűszerrel levethetné magáról, de hátrafeküdt, megadta magát. A gazdája szerint soha senkinek nem engedte meg, hogy a földre terítsék, és hozzáteszem, hogy most sem az én kajla kutyámon múlott a dolog. Ziggy úgy viselkedett vele, a kölyökkel, mint egy mester – bunyózni tanította őt.

A legközelebbi találkozáskor Brúnó már kétszer olyan magas volt, mint Ziggy. Akkor is játszottak egy nagyot, de már egészen másképp, mint az előző alkalommal, ez már nagyfiús játék volt, de emlékeztek még egymásra.

A kutyák emlékezete legutóbb is meglepett. A lakótelep melletti dombokon sétáltunk Brúnóval (jó kis edzés dombról le és föl szaladgálni), amikor a dombok mellett megláttuk két másik pajtását. A két magyar vizslával (anya és lánya) egyik esti sétánk alkalmával találkoztunk. Azok a kutyák nemcsak gyönyörűek, kecsesek, hanem rendkívül jól neveltek is. Nem tudom, hogy csak a megjelenésük kölcsönöz-e nekik eleganciát, vagy a viselkedésük is hozzájárul? Mindenesetre megállapítottuk anyukámmal, hogy hiába látjuk a mi labradorunkat csinosnak, a vizslák mellett – akik úgy szökelltek a nagy fűben, mint a gazella – Brúnó egy igazi dömpernek néz ki.

Szóval, amikor a dombon járkáltunk, egyszer csak felszaladt hozzánk az egyik vizsla, megszaglászta Brúnót, anyut és engem, mintha csak köszönne nekünk, és vissza is szaladt a gazdájához, hogy folytassák útjukat. A legérdekesebb az volt, hogy valószínűleg Brúnó is tudta, hogy ez csak egy gyors üdvözlés volt, mert nem akart utánaszaladni, csak hosszan nézte, ahogy eltávolodik.

A harmadik nagy barátság egy golden retriverhez fűzi. (Szerencsére nagy ritkán nagyobbacska kutyákkal is találkozunk, mert a kicsiket már oda sem engedik Brúnó közelébe, pedig még csak a térdemig ér.) A golden, ahogy a gazdája mondta, egy igazi lábtörlő kutya – a szó szoros értelmében. Nem szokott szaladni, nem szokott sárban hemperegni, nem szokott játszani sem. Két éves korában egy hosszabb betegségen esett át, és azóta ilyen. Brúnóval azonban nem bírt. Addig incselkedett vele, amíg végül a golden beadta a derekát, és egy óriásit játszottak. A golden gazdája nagyon boldog volt, hogy végre látta a kutyáját önfeledten játszani.

Gyerekkori nagy haver még Piszke. Sajnos nem tudom, milyen fajta, de nagyon picike, szobakutya. Ő – nem értjük, miért – annyira imádja a Brúnót, hogy egyszer még a kertbe is bemászott a kerítés alatt (ennyire picike). Egyébként meg nem nagyon tud Brúnóval játszani, ezért sem értjük, mitől olyan jó barátok... Amikor találkoznak, Brúnó a szájába szokta venni, de Piszke ezt nagyon szereti – ez az ő játékuk J

2012. október 22., hétfő

A séta

A hétvégi szép idő egy hosszabb sétára ihletett minket. Akárhányszor megyünk sétálni, mindig rengeteg kaland vár ránk, és persze ezen kalandok nyomán mindig születik egy-két kutyaneveléssel kapcsolatos megjegyzés. Ezek alapvetően háromfélék lehetnek. Vagy ismételten megbizonyosodunk arról, hogy Bruni milyen okos, kis tünci, hogy hallgat ránk, vagy teljesen elkeseredünk, hogy ez a kutya sose fog megkomolyodni, örökre ilyen kajla marad. A harmadik típusú megjegyzés pedig természetesen a másik gazdi kutyáját illeti :)

A séta mindezen kellemetlenségek ellenére a nap elmaradhatatlan része a kutya számára. Ez boldogságának alapja, és ha jól csináljuk, a gazdinak is öröm lesz. Én például nagyon élvezem ezeket a kirándulásokat, mindig új, mindig más, pedig egyszerű hétköznapi rutin.

Cesar Millan, a kutyákkal suttogó szerint:

"A halak úsznak, a madarak repülnek, a kutyák pedig gyalogolnak. A kutyatartásnak nem lenne szabad pusztán az emberi igények kielégítéséről szólnia. Tartozunk a kutyáinknak annyival, hogy biztosítjuk számukra mindazt, amire ösztöneik szerint szükségük van!"

Amikor sétálni indulunk, mindig pórázzal megyünk ki a kapun. Egy időben rászoktam arra, hogy a pórázt Bruni szájába adom, úgyis imádja, ha hurcolhat valamit (igazi retriever), de ez végül nem bizonyult túl jó ötletnek, mert néhány nap után már nem engedte, hogy én fogjam a póráz végét. Amúgy ekkor vettem észre, hogy kb. három nap után tanul meg egy új szokást. Ha három napon át vitte ő a pórázt, negyedik nap már nem volt hajlandó elengedni. Majd három napig küzdöttünk, hogy ismét én fogjam, negyedik nap már csendesen csücsült a kapu előtt :)

Séta közben váltogatni szoktuk a pórázos menetelést és a póráz nélküli bóklászást. Ezt a kettőt pedig nem keverjük össze. Ha elengedem a pusztára szaladgálni, előbb leültetem, leveszem a pórázt és csak a "mehetsz" hallatán szaladhat el. Ilyenkor én is ott sétálgatok a közelében, mert ha nem tenném, hozna valamit, amit rágcsálhat, és lefeküdne. (ilyenkor azért meg is nyugszunk egy kicsit, hátha mégis békés lábtörlő kutya lesz.) Ha elég messze kerülünk egymástól, akkor sprintelve szalad messziről, jól meg is előz, majd szaglászik megint addig, amíg el nem távolodok, és így tovább.

Amikor pórázon sétálunk, ott egészen más szabályok vannak, neki is, nekem is. Neki mellettem kell jönnie, úgy, hogy ne feszüljön a póráz. Persze előfordul, hogy teljesen begőzöl, és hiába fullad meg majdnem, szinte már nekem is fáj, ahogy lélegzik a nyakörv szorításában, de csak azért is tépi a pórázt, meg a kezem. Ilyenkor megpróbálok valahogy hatni rá,  meg szoktunk állni, és leültetem, hogy lássa, ki a főnök.  Ezt mindig el kell játszani, még akkor is, ha olykor nem jön be.

A rám vonatkozó szabály az, hogy folyamatosan egyenesen előre nézzek. Bruni úgyis vissza-vissza pillant, sasolja, hogy merre menjünk. Ha előre nézek, ő is előre megy. Ha egy háznál hangosan ugatni kezd egy kutya miközben elhaladunk mellette, akkor sem szabad kibillenni az egyenesen előre nézésből. Ha nem nézek oldalra az ugató kutyára, Brunit sem érdekli. De amint elfelejtem a szabályt, Bruni átveszi az irányítást, és rángatni kezdi a pórázt.


Ha út közben egy szintén sétáló kutyával találkozunk, akkor nagyon résen kell lennem. Szerencsére már sok kutyát ismerünk, legtöbbjüknél már tudjuk, mi a szokás. De ha idegen jön szembe, más a helyzet. Már megtanultam, hogy nem is a kutyát, hanem a gazdit kell figyelnem. Rajta múlik minden. Sok fura gazdi van, akik egyszerűen nem engedik meg a kutyájuknak, hogy ismerkedjenek, aminek az az eredménye, hogy az idegen kutyus is és Bruni is megveszve ugatnak a póráz végén, majd miután elrángattuk őket, mindketten frusztrálva mennek tovább. Nem értem ezeket az gazdikat. De volt olyan gazdi is, akit megneveltünk. Megkértük, hogy engedje meg, hogy Bruni megszagolja a kutyáját. Ő maga lepődött meg a legjobban, hogy abban a pillanatban, hogy elengedte a kutyáját, az csóválni kezdte a farkát, csöndben megszaglászták egymást Brunival, és nyugodtan ment ki-ki a maga útjára.

KNS

2012. október 14., vasárnap

Tanulj tinó

Brúnó nemsokára hét hónapos lesz. Azt hiszem, elérkezett az első számvetés ideje arról, hogy mit tud, mit nem, miben voltunk sikeresek mi gazdik Bruni nevelésében, mi az amire még több hangsúlyt kell fektetnünk, továbbá milyen új viselkedésformák  jelentek meg nála, amiket nem lehet szó nélkül hagyni.


Brúnó már 25 kiló (jó nagy labrador lesz), csupa izom és iszonyú nagy fogai vannak. Nem mindegy, hogy mennyire fogad szót. Már nem tudjuk egyszerűen arrébb lökni, ha felugrál, vagy lefogni, ha harapdál, utolérni meg esélytelen, ha valami után ered. Kénytelenek vagyunk a szó erejével hatni rá, ami eddig úgy tűnt, nem könnyű, de mostanában egyre gyakrabban fordul elő, hogy úgy tesz, ahogy mi szeretnénk.

Mintha egy csapásra elsajátította volna mindazt, amit kiskorában ezerszer kellett elismételtetni vele. Úgy érzem, egyre jobban figyel, sőt, kifejezetten hallgat ránk. Séta közben gyakran ránk néz, talán megerősítést vár, hogy jól viselkedik, vagy iránymutatást, hogy merre menjen, de az is lehet, hogy csak  arra vár, hogy végre levegyük a pórázt, és mehessen szabadon bóklászni. Mindegy is, hogy mit kér a tekintetével, a lényeg, hogy kéri, várja az utasítást, tudja, hogy mi vagyunk a főnökök.

Tudja, hogy mellettem kell jönnie, ha rajta van a póráz, még akkor is, ha nem az én kezemben van a vége, hanem ő hozza a szájában. Tudja, hogy le kell ülnie, ha le akarom venni a pórázt, és csak akkor szalad el, ha azt mondom "mehetsz". A megszokott kereszteződésekben már kérés nélkül leül, és ha véletlen elfelejtem, hogy ez a rend, Bruni teljesen összezavarodik, mert neki bizony ott le kell ülnie. Azt is tudja, hogy a kennel és a kerti kapu nyitását is ülve kell várnia. Ha bemegyünk a házba, ő nem jöhet be, néha mondjuk ezt pont ki szokta játszani, de csak azóta, mióta rájött, hogy bent, a macskatálban mindig van száraz kaja. Legújabban pedig arra is rájött, hogy a kilincs nyitja az ajtót. De hát ez csak azt bizonyítja, milyen okos.

Azt is tudja, hogy hol lakunk. Lehet, hogy ez triviálisnak tűnik, de minket azért meglepett. Egyszer, amikor este sétáltunk, ő szabadon bóklászott kicsit távolabb tőlem. Ezalatt én odamentem az egyik kerítéshez üdvözölni egy kutyust, miközben Bruni elszaladt mellettem, de se én nem vettem észre, sem ő. Épp ellenkező irányba indultam el, azt hittem, még mindig arrafelé szimatol, de nem láttam sehol, és amikor visszafordultam, láttam, hogy ott áll a házunk előtt, és tétován toporog, engem keresett. A házunk előtt! Szóval, azt hitte, hogy elveszett, ezért hazajött. OKOS!!!

Az etetésnél pedig már nem kérdés, hogy nyugodtan kell várnia, természetesen ülve. Ez volt az első, ami teljesen bevésődött az elméjébe (nyilván a kaja a legerősebb motiváció a számára). Ez már annyira természetes neki, hogy szerintem képes lenne akár fél órán keresztül is nyugodtan ücsörögni. Eddig öt perc volt a maximum tesztidő, és az is csak azért ért véget, mert már én nem bírtam tovább állni.

Persze előfordulnak bakik, például előszeretettel megy be a nyitott kapukon, ezért jó, ha már messziről kiszúrjuk, hogy nyílik egy kapu még mielőtt Bruni megneszeli. Tegnap egy elektromosan záródó kapun lógott be. Már majdnem becsukódott, amikor Bruni bedugta a fejét, és a kapu visszanyílt. A kaland mámorában Bruni rám se hederített, csak ment tovább egyenesen az idegen kertben. Csak akkor fordult vissza felém, mikor már a szájában volt a zsákmány, a tulajdonos papucsa. Úgy izgultam, hogy ne vegyen észre senki minket, de muszáj volt belógnom a kertbe, és visszacsempésztem az ajtó elé a papucsot :)

KNS

2012. szeptember 27., csütörtök

Brúnó, a zabagép

Minden labrador retrieverről szóló tájékoztatóban szerepel ez a kifejezés: elhízásra hajlamos. Sőt, az állatorvosunk, de még a háziállatos boltban az eladó is figyelmezett minket erre a fajtára jellemző tulajdonságra.

Kezdetben nem nagyon értettük, miért aggódnak ennyire, Brúnó rendesen evett, mondjuk nem nevezhetném kákabélűnek, de nem volt túl mohó sem. Minden etetéskor meg is jegyeztük, hogy a mi kutyánk teljesen normális még ebből a szempontból is (elfogult gazdi betegség - első szimptóma).

Azt hiszem, Bruni negyedik hónapos korára jött rá igazán, hogy ő labrador, azóta már egészen másképp eszik... zabál... fal... habzsol. 

Minden, ami útjába kerül, potenciális veszélyben van, legyen az levágott fű, rohadt paradicsom, korhadt faág, persze a papucs-cipővel kombó már-már közhelyes étek, de újabban az elásott macskapiszok is a kedvencei közé tartozik, és már kokettál az estefelé előbukkanó varangyos békákkal is. Egyik ismerősünk figyelmeztetett, hogy ne ijedjünk meg, ha reggel habzik a kutya szája, mert több mint valószínű, hogy éjjel békát evett.

A veteményes kert terméseit egyébként módszeresen végigkóstolta, a paradicsom finomnak bizonyult, de az egyik padlizsánt szerencsére még zölden szedte le, meg szúrhatta is, így örökre lemondott róla.  A  csípős paprikával jót játszott, pofozta és dobálta, hátha legközelebb nem csíp vissza :) a hagymával is így járt! A málnát - majdnem kifelejtettem - pedig lenyalogatta az ágakról. 

Egyik nap sétálni indultunk, de elfogyott a jutalomfalat, ezért répakarikákat vittünk, az is ropog, hátha ízlik neki. Nemcsak ízlik, óóóriási siker volt. Jutalomfalatért még sohasem pitizett, de a répáért messziről visszaszaladt, és leült elénk, akkor is ha nem hívtuk.

A tápot pontosan kell adagolni, különben tuti addig enne, míg bele nem hal. Pillanatok alatt felporszívózza a tálból az adagot, majd még kétszer körbeszimatolja a kennelt, hátha maradt még valahol, és még kétszer alaposan kinyalja a tálat.

A legnagyobb baj azonban nem az, hogy mindent megrág, hanem, hogy konkrétan meg is eszi. A házának egyik sarkát teljesen megette, a játékait széttépte, és le is nyelte. A műanyag kajás tálból csak néhány szilánk maradt, de egész karókat is elfogyaszt olykor. Lassan jön a tél, de már nem merünk a kennelben hagyni semmilyen takarót vagy pokrócot, mert óriási darabokban nyeli le.

Szerintem kész csoda, hogy eddig még nem történt komoly baj, egy kis bélelzáródás vagy perforált gyomorfal. Sajnos ezzel a problémával nem tudtunk megküzdeni. Többen javasolták, hogy vigyük többször sétálni, hogy jól fáradjon ki. De már így is reggel fél-egy órát, este pedig egy-másfél órát sétálunk, és ebéd előtt is futkároztunk a kertben, ez tehát nem segít. Ha épp tetten érjük, akkor rászólunk természetesen, de házevésen még nem kaptuk rajta - lehet hogy éjjeli nasi. Abban reménykedünk, hogy a kritikus fogzás időszakán már túl van, hátha csökken a rágás utáni vágya. Télen pedig csak rájön egyszer, hogy ha megeszi a takaróját, fázni fog!

KNS

2012. szeptember 21., péntek

Folti hazatér


Márciusban nagy tragédia ért minket. Folti cicánk szőrén-szálán eltűnt. Egy darabig még hívogattuk, hátha előjön, néhányan azzal vigasztaltak, hogy három-négy hétig simán kóborolhat, majd hazajön. Telt az idő, és mi valóban ezzel hitegettük magunkat, de mióta itt lakunk már sajnos hozzá kellett szoknunk, hogy a macska bizony fogyóeszköz. Itt a puszta szélén sok veszély leselkedik a kertből kimerészkedő cicákra, de hát ők már csak ilyen bóklászó jószágok. Nem lehet, mit tenni... Mondjuk a lakásba biztos nem jön be sem a róka, sem a menyét, de a szobacica nem nekünk való.

Beletörődtünk hát, hogy Foltika nincs többé, pedig őt kóbor kiscicaként fogadtuk be, ezért azt hittük, hogy ő mindent túlél.

És kiderült, hogy tényleg! Múlt héten egyszer csak besétált a kertbe kócosan, soványan, remegő lábakkal. Keservesen nyávogott, de azonnal dorombolni kezdett, amikor meglátott minket.

Hat teljes hónap után Folti végre hazatért.

Azóta nem hajlandó elmozdulni mellőlünk, mindenhová követ minket, egyik szobából a másikba, a konyhából a fürdőbe, a pincéből az emeletre, nehogy megint szem elől tévesszen minket. Mi pedig minden nap úgy örülünk, hogy itthon van!

Bárcsak tudnánk mi történhetett vele, milyen gondolatok foroghattak a kis fejében, milyen kalandokat kellett túlélnie, mit evett, hol volt eddig, miért nem tudott hazajönni hamarabb?

Az állatorvos szerint valószínűleg bezárhatták valahová, mert annyira nem volt rossz állapotban - egy tucatnyi kullancstól eltekintve teljesen egészséges, még csak bolhája sincs! A doki még hozzátette, hogy csak akkor lehet gond, ha már időközben beszereztünk egy másik cicát...

... nos, mi egy kutyát szereztünk be :)

A lecke ily módon fel van adva! A következő projekt: összebékíteni Brúnót és Foltikát. Nem hiszem, hogy kebelbarátok lesznek, de már az is nagy dolog lenne, ha a kertben békésen megtűrnék egymást.

Milyen izgalmas egy gazdi élete!

KNS

2012. szeptember 3., hétfő

Szigorúan következetes szeretet

Kezdetben szentül meg voltam győződve arról, hogy a kutyusom magától rá fog jönni az együttélés szabályaira. De ahogy telt az idő, és ahogy nőttek Bruni fogai és karmai, már sejtettem, hogy talán mégsem érti, hogy a gazdira felugrálni a gazdinak nem olyan jó, és már az sem olyan vicces, ha minden lépésnél az ember bokájába harap.

Muszáj volt néhány szabályt bevezetni... Az egyik kutyás ismerősöm úgy fogalmazott, hogy a kutyát nagyon egyszerű nevelni, csak szigorúan következetes szeretet kell hozzá. Azóta sem értem, hogy mit értett egyszerűség alatt. A nevelési elvnek ugyanis egyik részét sem könnyű tartani: sem a szigorú következetességet, sem a következetes szeretetet. Elméletben könnyű, de a gyakorlat egészen más.

A szigorú következetesség azt jelenti, hogy bármilyen szabályt állítasz is föl (a kutyának mindegy, hogy logikus-e, pl. én megtanítottam Brunit átugrani a hullahopp karikán, akármilyen hülyén is néz ki, amint a húsz kilós labrador kölyök egy elefánt kecsességével ugrik), a lényeg, hogy mindig ugyanúgy csináld. Ha azt szeretnéd elérni, hogy a kutyád soha, de soha ne menjen be a lakásba, akkor soha, de soha ne engedd be. Ő nem fogja érteni, hogy miért teszel kivételt bizonyos esetekben, ezért mindig próbálkozni fog, hátha a legközelebbi is kivételes alkalom lesz.

A következetes szeretet pedig azt jelenti, hogy szeretetünkkel nem árasztjuk el minden pillanatban, mert nem fogja érteni, hogy mire föl kap dicséretet. Például, ha örömmámorban fogadjuk, amikor felugrik ránk, akkor mindig fel fog ugrani, mert azt hiszi, hogy ez a helyes viselkedés. Gazdiként azonban elég nehéz rá sem hederíteni, amikor tök izgatott, csóválja a farkát, és egész lénye örül, hogy hazajöttél. Másrészről viszont eljön az idő, amikor már nem hat kiló, hanem 35, és eldőlsz, ha felugrik. Vagy amikor háromszor kell átöltözni, mielőtt munkába indulsz, mert nyakig sáros leszel.

A felugrálásról amúgy több véleményt is olvastam már: Cesar Millan szerint a dominancia kifejezése, ezért nem szabad hagyni. Egy másik vélemény szerint a kölyökkutyák azért ugrálnak fel, mert magasan van az arcunk, de idővel leszoknak róla. (A kérdés csak az, hogy mit jelent az "idővel")

Nekünk bejött az, hogy ha leülök a lépcsőre, tudja, hogy az ölembe mászhat. Nem tudom, miért alakult ki benne ez, de ha leülök, megfogja az egyik játékát, és az ölembe fekszik. Ekkor jöhet a szeretetáradat. Nem direkt akartam így, de ha már így alakult, akkor kihasználom az előnyeit, vagyis ennek a fordítottjára is meg kell tanítani - akkor nem mászhat rám, ha nem a lépcsőn ülök.

A következetességet ráadásul családostul is nehéz megtartani. Hiába tiltok valamit következetesen, ha a tesóm vagy anyukám megengedi, vagy fordítva... de mire erre rájöttünk!!! Viszont Bruni is okos, amikor velem van, tudja, hogy nem lehet, amikor anyuval van, tudja, hogy lehet. Csak akkor van szegény összezavarodva, ha mindketten ott vagyunk. Mindenesetre összehívtuk a családi kupaktanácsot, melynek végeredménye egy csodálatos szabálygyűjtemény lett, amit kiraktunk a hűtőre. Természetesen Cesar Millan könyve alapján készült, de saját tapasztalatokkal kiegészítve. Ide rakom, töltsétek le, és függesszétek ki ti is a hűtőre :)



KNS