Bruni óvodába megy

Brúnóval, ahogy nő, be kell látnunk, egyre nehezebben bírunk. Talán kezdődik a kamaszkor (vicces, de kutyáknál is van ilyen), és próbálgatja, meddig lehet feszegetni a határokat, de az is lehet, hogy kezd tisztában lenni testi erejével vagy csak simán valahol elrontottuk. Hiába, nem vagyunk kutyákkal suttogók.

Így hát úgy döntöttünk, nincs mese, iskolában a helye.

Mivel Bruni még kölyökkutya, azt gondoltuk, hogy először érdemes az oviban kezdeni (ez is vicces). Az ovi - csak úgy, mint az emberek világában - viszonylag kötetlen foglalkozást jelent. A cél elsősorban a kutyák szocializálása, hozzászoktatása a többi kutyához, illetve a gazdi iránti tisztelet kialakítása. Általában 3-5 hónapos korig ajánlott, de mi nem mertük addig elvinni Brunit, amíg hiányzott a veszettség elleni oltása, amit csak nemrég sikerült beadni neki (nem is értem,hogy lehetnek ott 3 hónapos kutyák) Szóval az oviban kezdtünk. Először összeterelték a kutyákat egy karámba, ahol kedvükre ismerkedhettek, játszottak, de Brúnót nem nagyon érdekelték a többiek. Gondolom érezte, hogy ez nem igazán az ő korosztálya.

A karámos ismerkedés után gyakorlat következett az erdőben. A lényege az volt, hogy szabadon engedték a kutyákat, a gazdi elment messzire, és vissza kellet hívni a kutyát. A baj az volt, hogy amint lekerült a póráz Bruniról, önálló futkosásba, randalírozásba kezdett, ahogy otthon megszokta. Ezt mi rontottuk el. De míg az ismerős környezetben mászkálhat kedvére, idegen helyen, ráadásul egy erdőben, ahol elkaphatja a vadászösztön, már sokkal kockázatosabb hagyni szabadon lófrálni. Úgyhogy mialatt a többi kutyus boldogan rohangált, Brunit az óvónéni tartotta a rövid pórázon - kisebb-nagyobb sikerrel. Mondtuk, hogy hallgat ránk, de ezt egy pillanatra sem hitték el. Egyébként sikerült. Szegény Brunival külön is megpróbált az oktató sétálni, de feladta. Ez arra volt jó, hogy láttuk, mi túl finoman bánunk a kutyával. Úgyhogy másnap fojtó nyakörvet kapott, és azzal kell majd gyakorolni. Az oktatólány eközben folyamatosan biztatott, hogy nem lesz gond, de azért megállapította, az iskolában kihívás lesz Bruni megnevelése. Nyilván szegénynek a többi kutyával is foglalkoznia kellett, és mi valójában jobban is örültünk, ha velünk volt Bruni. Egyedül, a többi kutya nélkül szenvedtünk tovább.

Az igazi szellemi foglalkozás egyébként azzal kezdődött, hogyan kell megtanítani ülni és  körbe menni a lábad körül. Jutalom falatnak szagos virsli karikát kaptunk, de állítólag a parizer kocka a legjobb, mert azzal lehet csalogatni a kutyákat. A bolti jutalomfalat nem jó, mert nincs szaga. Szerintetek mennyire kergült meg a mi bélpoklos Brunink ennyi virslivel teli zseb illatától?! A feladatokat amúgy Bruni szépen teljesítette. Látszott rajta, hogy igényli és élvezi a szellemi kihívásokat.

Tulajdonképpen, a kezdeti nehézségek ellenére azt gondolom, klassz dolog a kutyaiskola (bár ez csak az ovi volt) két órát szabadban vagyunk, erdőben sétálunk, és csak a kutyánkkal foglalkozunk :)

KNS

Barátok közt

Séta közben sok kutyával szoktunk találkozni. Közülük néhányan már ismerősek, egyesek jó barátok, mások meg igazi játszópajtások. Mindig érdekes egy-egy új kutyával és gazdival megismerkedni, de mégiscsak az az igazi, amikor játékkal kezdődik a séta.

Brúnó egyik barátja egy két éves francia bulldog, Ziggy, akivel kisebb korában haverkodott össze. Akkor még Bruni, úgy emlékszem csak húsz kilós lehetett, bár már magasabb volt Ziggynél, de így is hat kilóval kevesebb. Ziggy igazi tömör gyönyör, csupa izom és erő.

Amikor először találkoztak, Brúnó annyira kicsi volt, hogy a lakótelepi falka tagjai a rutin körbeszaglászáson kívül tudomást sem vettek róla. Brúnó a kör szélén állt, figyelte a nagyokat, akik épp játszottak. Ziggy egy golden retrieverrel verekedett. Hogy őszinte legyek, elég félelmetes volt, de a gazdik azt mondták, hogy ők ketten mindig így játszanak, igaz először ők is féltették a kutyájukat, ki-ki a magáét, de már megszokták. Brúnó eléggé meg volt illetődve, mint egy kisfiú egy boxmeccsen. Néha meg-megugrott, úgy beleélte magát ő is a játékba, de odamenni azért nem mert.

Másodjára Ziggyt egyedül sétáltatták, a falka nélkül, addigra már Brúnó is játszott másokkal, mondjuk nagyrészt kisebbekkel, mindenesetre már nem féltettem annyira. Mégis elkapott a frász, amikor Ziggy egyből Brúnó nyakának ugrott. Egy ideig szótlanul néztem hol a gazdit, hol a kutyákat, de Ziggy gazdája egyáltalán nem aggódott, és amikor látta, hogy elfehéredtem, azzal nyugtatott, hogy amíg Brúnó csóválja a farkát, biztosan nincs semmi baj. És milyen igaza volt. Akármennyire is úgy tűnt, hogy a harc életre-halálra megy, mind a két kutya boldogan csóválta a farkát.

A legviccesebb az volt, amikor Ziggy leterítette Brunit, és ráült a fejére. Mi jót nevettünk, de Bruni kicsit zokon vehette, mert a következő körben ő ült rá Ziggy fejére. Kicsit ügyetlenül ugyan, sőt olyannyira bénán, hogy látszott, Ziggy könnyűszerrel levethetné magáról, de hátrafeküdt, megadta magát. A gazdája szerint soha senkinek nem engedte meg, hogy a földre terítsék, és hozzáteszem, hogy most sem az én kajla kutyámon múlott a dolog. Ziggy úgy viselkedett vele, a kölyökkel, mint egy mester – bunyózni tanította őt.

A legközelebbi találkozáskor Brúnó már kétszer olyan magas volt, mint Ziggy. Akkor is játszottak egy nagyot, de már egészen másképp, mint az előző alkalommal, ez már nagyfiús játék volt, de emlékeztek még egymásra.

A kutyák emlékezete legutóbb is meglepett. A lakótelep melletti dombokon sétáltunk Brúnóval (jó kis edzés dombról le és föl szaladgálni), amikor a dombok mellett megláttuk két másik pajtását. A két magyar vizslával (anya és lánya) egyik esti sétánk alkalmával találkoztunk. Azok a kutyák nemcsak gyönyörűek, kecsesek, hanem rendkívül jól neveltek is. Nem tudom, hogy csak a megjelenésük kölcsönöz-e nekik eleganciát, vagy a viselkedésük is hozzájárul? Mindenesetre megállapítottuk anyukámmal, hogy hiába látjuk a mi labradorunkat csinosnak, a vizslák mellett – akik úgy szökelltek a nagy fűben, mint a gazella – Brúnó egy igazi dömpernek néz ki.

Szóval, amikor a dombon járkáltunk, egyszer csak felszaladt hozzánk az egyik vizsla, megszaglászta Brúnót, anyut és engem, mintha csak köszönne nekünk, és vissza is szaladt a gazdájához, hogy folytassák útjukat. A legérdekesebb az volt, hogy valószínűleg Brúnó is tudta, hogy ez csak egy gyors üdvözlés volt, mert nem akart utánaszaladni, csak hosszan nézte, ahogy eltávolodik.

A harmadik nagy barátság egy golden retriverhez fűzi. (Szerencsére nagy ritkán nagyobbacska kutyákkal is találkozunk, mert a kicsiket már oda sem engedik Brúnó közelébe, pedig még csak a térdemig ér.) A golden, ahogy a gazdája mondta, egy igazi lábtörlő kutya – a szó szoros értelmében. Nem szokott szaladni, nem szokott sárban hemperegni, nem szokott játszani sem. Két éves korában egy hosszabb betegségen esett át, és azóta ilyen. Brúnóval azonban nem bírt. Addig incselkedett vele, amíg végül a golden beadta a derekát, és egy óriásit játszottak. A golden gazdája nagyon boldog volt, hogy végre látta a kutyáját önfeledten játszani.

Gyerekkori nagy haver még Piszke. Sajnos nem tudom, milyen fajta, de nagyon picike, szobakutya. Ő – nem értjük, miért – annyira imádja a Brúnót, hogy egyszer még a kertbe is bemászott a kerítés alatt (ennyire picike). Egyébként meg nem nagyon tud Brúnóval játszani, ezért sem értjük, mitől olyan jó barátok... Amikor találkoznak, Brúnó a szájába szokta venni, de Piszke ezt nagyon szereti – ez az ő játékuk J