Brúnó egyik barátja egy két éves francia bulldog, Ziggy, akivel
kisebb korában haverkodott össze. Akkor még Bruni, úgy emlékszem csak húsz kilós
lehetett, bár már magasabb volt Ziggynél, de így is hat kilóval kevesebb. Ziggy
igazi tömör gyönyör, csupa izom és erő.
Amikor először találkoztak, Brúnó annyira kicsi volt, hogy a
lakótelepi falka tagjai a rutin körbeszaglászáson kívül tudomást sem vettek
róla. Brúnó a kör szélén állt, figyelte a nagyokat, akik épp játszottak. Ziggy
egy golden retrieverrel verekedett. Hogy őszinte legyek, elég félelmetes volt,
de a gazdik azt mondták, hogy ők ketten mindig így játszanak, igaz először ők
is féltették a kutyájukat, ki-ki a magáét, de már megszokták. Brúnó eléggé meg
volt illetődve, mint egy kisfiú egy boxmeccsen. Néha meg-megugrott, úgy
beleélte magát ő is a játékba, de odamenni azért nem mert.
Másodjára Ziggyt egyedül sétáltatták, a falka nélkül, addigra már Brúnó
is játszott másokkal, mondjuk nagyrészt kisebbekkel, mindenesetre már nem
féltettem annyira. Mégis elkapott a frász, amikor Ziggy egyből Brúnó nyakának
ugrott. Egy ideig szótlanul néztem hol a gazdit, hol a kutyákat, de Ziggy
gazdája egyáltalán nem aggódott, és amikor látta, hogy elfehéredtem, azzal
nyugtatott, hogy amíg Brúnó csóválja a farkát, biztosan nincs semmi baj. És
milyen igaza volt. Akármennyire is úgy tűnt, hogy a harc életre-halálra megy,
mind a két kutya boldogan csóválta a farkát.
A legviccesebb az volt,
amikor Ziggy leterítette Brunit, és ráült a fejére. Mi jót nevettünk, de Bruni
kicsit zokon vehette, mert a következő körben ő ült rá Ziggy fejére. Kicsit
ügyetlenül ugyan, sőt olyannyira bénán, hogy látszott, Ziggy könnyűszerrel
levethetné magáról, de hátrafeküdt, megadta magát. A gazdája szerint soha
senkinek nem engedte meg, hogy a földre terítsék, és hozzáteszem, hogy most sem
az én kajla kutyámon múlott a dolog. Ziggy úgy viselkedett vele, a kölyökkel,
mint egy mester – bunyózni tanította őt.
A legközelebbi találkozáskor Brúnó már kétszer olyan magas volt,
mint Ziggy. Akkor is játszottak egy nagyot, de már egészen másképp, mint az
előző alkalommal, ez már nagyfiús játék volt, de emlékeztek még egymásra.
A kutyák emlékezete legutóbb is meglepett. A lakótelep melletti
dombokon sétáltunk Brúnóval (jó kis edzés dombról le és föl szaladgálni),
amikor a dombok mellett megláttuk két másik pajtását. A két magyar vizslával (anya és
lánya) egyik esti sétánk alkalmával találkoztunk. Azok a kutyák nemcsak
gyönyörűek, kecsesek, hanem rendkívül jól neveltek is. Nem tudom, hogy csak a
megjelenésük kölcsönöz-e nekik eleganciát, vagy a viselkedésük is hozzájárul?
Mindenesetre megállapítottuk anyukámmal, hogy hiába látjuk a mi labradorunkat
csinosnak, a vizslák mellett – akik úgy szökelltek a nagy fűben, mint a gazella
– Brúnó egy igazi dömpernek néz ki.
Szóval, amikor a dombon járkáltunk, egyszer csak felszaladt
hozzánk az egyik vizsla, megszaglászta Brúnót, anyut és engem, mintha csak
köszönne nekünk, és vissza is szaladt a gazdájához, hogy folytassák útjukat. A
legérdekesebb az volt, hogy valószínűleg Brúnó is tudta, hogy ez csak egy gyors
üdvözlés volt, mert nem akart utánaszaladni, csak hosszan nézte, ahogy
eltávolodik.
A harmadik nagy barátság egy golden retriverhez fűzi. (Szerencsére
nagy ritkán nagyobbacska kutyákkal is találkozunk, mert a kicsiket már oda sem
engedik Brúnó közelébe, pedig még csak a térdemig ér.) A golden, ahogy a
gazdája mondta, egy igazi lábtörlő kutya – a szó szoros értelmében. Nem szokott
szaladni, nem szokott sárban hemperegni, nem szokott játszani sem. Két éves
korában egy hosszabb betegségen esett át, és azóta ilyen. Brúnóval azonban nem
bírt. Addig incselkedett vele, amíg végül a golden beadta a derekát, és egy
óriásit játszottak. A golden gazdája nagyon boldog volt, hogy végre látta a
kutyáját önfeledten játszani.
Gyerekkori nagy haver még Piszke. Sajnos nem tudom, milyen fajta,
de nagyon picike, szobakutya. Ő – nem értjük, miért – annyira imádja a Brúnót,
hogy egyszer még a kertbe is bemászott a kerítés alatt (ennyire picike). Egyébként meg
nem nagyon tud Brúnóval játszani, ezért sem értjük, mitől olyan jó barátok... Amikor találkoznak, Brúnó a
szájába szokta venni, de Piszke ezt nagyon szereti – ez az ő játékuk J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése