Úszólecke vizikutyáknak

A cím elsőre talán bizarr, hisz mindenki tudja, hogy a kutyák tudnak úszni. Az sem véletlen, hogy egy úszásnem a kutyáról van elnevezve (de nem a pillangó). Még egy ötéves is tudja, milyen a kutyaúszás, viszont Brúnó, aki születésénél fogva eb, akkor még nem is sejtette.

Hétvégén ellátogattunk a ráckevei Duna-partra, ahol ismét megpróbáltuk bebizonyítani Brúnónak, hogy ő vízikutya. És persze reménykedtünk benne, hogy már elfelejtette a múltkori kis balesetet, amikor egy rosszul bevett kanyarnak csobbanás lett a vége.

Szerencsére a szomszédunkban lakik egy spániel, igazi vadászszellem, aki mindig beugrik a kacsák után, és jól megkergeti őket. Persze még egyszer sem sikerült utolérnie egyet sem, de nem adja fel egykönnyen. Mindenesetre nem kell neki kétszer mondani, hogy ugorj, imád úszkálni. Soma már hat éves, Brúnó számára a tapasztalt öreg, aki tudja mi a dörgés a vadvizeken. Azonnal megörültem, amikor megláttam, tudtam, hogy egy kutya sokkal jobb tanár lehet, mint én.

Majdnem... csakhogy Soma nem lett igazi játszópajtás. Nem sikerült összehaverkodniuk. Azt hiszem egy alapvető szemléletkülönbségen csúszott el már a legelején kettejük örök barátsága. Soma a bottal akart játszani, Brúnó meg Somával. Így általában a játék a következőképp alakult: botot a vízbe, Soma utána, Brúnó Soma után.

Egy szó mint száz, ez nem jött be, Bruni továbbra is csak addig volt hajlandó bemenni, amíg leért a hátsó lába, egy centivel sem többet. Annyival talán fejlődött a dolog, hogy élvezte a vizet, ki-be szaladgált, és minden úszó tárgyat kihozott, ami útjába került: hínárt, nádat, csigaházat. Éljenek az ösztönök!

Délután elvittük a strandra (így hívjuk azt a helyet, ahol nem kiépített betonpart van), ahol kényelmesebben belesétálhatok én is a vízbe, hátha velem már hajlandó lesz úszni. Elindultunk szépen lassan a vízben, én mentem elöl, hátrafelé szemben a parttal, hogy lássam, követ-e. Jött utánam, olyan édes volt, és láttam rajta, hogy jött volna tovább is, de nem mert már ott, ahol érezte, hogy nem fog leérni a lába. Akkor egy kicsit megemeltem a hasát, ahogy a gyerekeknek szokták. Ez nem sikerült olyan jól, de legalább elkezdett a mellső lábaival csapkodni.

Nagyon mókás volt, egy ideig látszólag koordinálatlanul csapkodta a vízfelszínt, aztán egyszer csak megeredt felém. Magasan tartotta a fejét, kissé esetlenül, de úszott. Mindig csak felém. Mentünk egy kis kört, csak néhány métert, kint megrázta magát, aztán vissza a vízbe. Gyorsan belejött, néhány kör után már elszakadt tőlem is, nem kellett többet a lelki támasz sem.

Hazafelé pedig rájött, hogy az úszásnál is nagyobb móka vizes szőrrel a homokban hempergőzni :)

Így történt a nagy eset, hogy Bruni vízbe merészkedett.

KNS

Játszópajti kerestetik

Estefelé a lakótelep kutyafuttatója megtelik kutyákkal. Brunival is el szoktunk sétálni arra, hogy ő is ki tudja venni részét a társasági életből. De hiába van a park tele kutyával, a játszópajtás ritka, mint a fehér holló.

Az egyik típusú gazdi, aki séta közben rettegve tekintget jobbra-balra, és amikor kiszúrja, hogy közeledik egy kutya, sietve rángatja a másik irányba a sajátját. Amikor pedig mégis összefutnak a járdán valakivel, kelletlenül engedik, hogy a kutyák három másodperc erejéig megszaglásszák egymást, és mennek is tovább.

Nem értem őket. Az én kutyámban nem bíznak vagy a sajátjukban? És mitől félnek, mi történhet két pórázon lévő térdig sem érő kutyával? A szaglászás természetes dolog. Legtöbbször úgyis csak annyi történik, hogy körbejárják egymást, és már nem is érdekes az egész, mindketten megnyugszanak, és találnak más elfoglaltságot.

Persze Bruni is nagy kópé ám, csak a kicsikkel mer kikezdeni, a nagyobbakhoz nem megy csak úgy oda. Többször is átgondolja, hogy mitévő legyen, először csak figyel, aztán két lépéssel közelebb leül, ismét figyel,   és előbb behúzott farokkal mozdulatlanul engedi, hogy körbeszaglásszák, tudja, hogy az idősebbnek nem nyújtunk kezet, főleg ha magasabb :) Aztán továbbáll, és a nála kisebbekkel hasonlóképp cselekszik, ahogy vele tették.

Egy másik típus (muszáj kategóriát létrehoznom erre a jelenségre, bár szerencsére még csak egy ilyennel találkoztam), aki azt mondta a kutyájának, hogy "Fúj-fúj, mit csinálsz? Ne szagold a popsiját, nem illik ilyet csinálni." Az ilyen gazdit úgy képzelem, hogy megtanítja a kutyáját, hogy otthon lehúzza a WC-t maga után, és késsel villával fogyaszthatja csak el a reggeli kaviárt.

A harmadik típus a laza gazdi, őket szeretem  a legjobban, de ők vannak kevesebben. Ők tudják, hogy a kutyák úgyis lerendeznek mindent egymás közt anélkül, hogy közbeszólnánk. Tegnap például egy kislánnyal találkoztunk, akinek egy édes kilenc hónapos borzas kiskutyusa van. Azonnal játszani kezdtek Brunival, amint meglátták egymást. Akkor viszont én ijedtem meg, nehogy valami baj történjen, mert Bruni háromszor akkora, ráadásul, nem sokszor volt része igazi kutyajátékban (fentebb említett okok miatt). A kislányt azonban egyáltalán nem zavarta a dolog, azt mondta, hogy "ugyan már... amíg nem nyüszít, nem morog, nincs probléma." És valóban: egy hang nélkül futkostak, birkóztak, hol az egyik, hol a másik került a földre. 

Tegnap nem kellett Bruninak altatódal.

KNS (Kutyákkal nem suttogó)