2012. november 16., péntek

Bruni óvodába megy

Brúnóval, ahogy nő, be kell látnunk, egyre nehezebben bírunk. Talán kezdődik a kamaszkor (vicces, de kutyáknál is van ilyen), és próbálgatja, meddig lehet feszegetni a határokat, de az is lehet, hogy kezd tisztában lenni testi erejével vagy csak simán valahol elrontottuk. Hiába, nem vagyunk kutyákkal suttogók.
Így hát úgy döntöttünk, nincs mese, iskolában a helye.


Mivel Bruni még kölyökkutya, azt gondoltuk, hogy először érdemes az oviban kezdeni (ez is vicces). Az ovi - csak úgy, mint az emberek világában - viszonylag kötetlen foglalkozást jelent. A cél elsősorban a kutyák szocializálása, hozzászoktatása a többi kutyához, illetve a gazdi iránti tisztelet kialakítása. Általában 3-5 hónapos korig ajánlott, de mi nem mertük addig elvinni Brunit, amíg hiányzott a veszettség elleni oltása, amit csak nemrég sikerült beadni neki (nem is értem,hogy lehetnek ott 3 hónapos kutyák) Szóval az oviban kezdtünk. Először összeterelték a kutyákat egy karámba, ahol kedvükre ismerkedhettek, játszottak, de Brúnót nem nagyon érdekelték a többiek. Gondolom érezte, hogy ez nem igazán az ő korosztálya.

A karámos ismerkedés után gyakorlat következett az erdőben. A lényege az volt, hogy szabadon engedték a kutyákat, a gazdi elment messzire, és vissza kellet hívni a kutyát. A baj az volt, hogy amint lekerült a póráz Bruniról, önálló futkosásba, randalírozásba kezdett, ahogy otthon megszokta. Ezt mi rontottuk el. De míg az ismerős környezetben mászkálhat kedvére, idegen helyen, ráadásul egy erdőben, ahol elkaphatja a vadászösztön, már sokkal kockázatosabb hagyni szabadon lófrálni. Úgyhogy mialatt a többi kutyus boldogan rohangált, Brunit az óvónéni tartotta a rövid pórázon - kisebb-nagyobb sikerrel. Mondtuk, hogy hallgat ránk, de ezt egy pillanatra sem hitték el. Egyébként sikerült. Szegény Brunival külön is megpróbált az oktató sétálni, de feladta. Ez arra volt jó, hogy láttuk, mi túl finoman bánunk a kutyával. Úgyhogy másnap fojtó nyakörvet kapott, és azzal kell majd gyakorolni. Az oktatólány eközben folyamatosan biztatott, hogy nem lesz gond, de azért megállapította, az iskolában kihívás lesz Bruni megnevelése. Nyilván szegénynek a többi kutyával is foglalkoznia kellett, és mi valójában jobban is örültünk, ha velünk volt Bruni. Egyedül, a többi kutya nélkül szenvedtünk tovább.

Az igazi szellemi foglalkozás egyébként azzal kezdődött, hogyan kell megtanítani ülni és  körbe menni a lábad körül. Jutalom falatnak szagos virsli karikát kaptunk, de állítólag a parizer kocka a legjobb, mert azzal lehet csalogatni a kutyákat. A bolti jutalomfalat nem jó, mert nincs szaga. Szerintetek mennyire kergült meg a mi bélpoklos Brunink ennyi virslivel teli zseb illatától?! A feladatokat amúgy Bruni szépen teljesítette. Látszott rajta, hogy igényli és élvezi a szellemi kihívásokat.

Tulajdonképpen, a kezdeti nehézségek ellenére azt gondolom, klassz dolog a kutyaiskola (bár ez csak az ovi volt) két órát szabadban vagyunk, erdőben sétálunk, és csak a kutyánkkal foglalkozunk :)

KNS

2012. november 4., vasárnap

Barátok közt

Séta közben sok kutyával szoktunk találkozni. Közülük néhányan már ismerősek, egyesek jó barátok, mások meg igazi játszópajtások. Mindig érdekes egy-egy új kutyával és gazdival megismerkedni, de mégiscsak az az igazi, amikor játékkal kezdődik a séta.

Brúnó egyik barátja egy két éves francia bulldog, Ziggy, akivel kisebb korában haverkodott össze. Akkor még Bruni, úgy emlékszem csak húsz kilós lehetett, bár már magasabb volt Ziggynél, de így is hat kilóval kevesebb. Ziggy igazi tömör gyönyör, csupa izom és erő.

Amikor először találkoztak, Brúnó annyira kicsi volt, hogy a lakótelepi falka tagjai a rutin körbeszaglászáson kívül tudomást sem vettek róla. Brúnó a kör szélén állt, figyelte a nagyokat, akik épp játszottak. Ziggy egy golden retrieverrel verekedett. Hogy őszinte legyek, elég félelmetes volt, de a gazdik azt mondták, hogy ők ketten mindig így játszanak, igaz először ők is féltették a kutyájukat, ki-ki a magáét, de már megszokták. Brúnó eléggé meg volt illetődve, mint egy kisfiú egy boxmeccsen. Néha meg-megugrott, úgy beleélte magát ő is a játékba, de odamenni azért nem mert.

Másodjára Ziggyt egyedül sétáltatták, a falka nélkül, addigra már Brúnó is játszott másokkal, mondjuk nagyrészt kisebbekkel, mindenesetre már nem féltettem annyira. Mégis elkapott a frász, amikor Ziggy egyből Brúnó nyakának ugrott. Egy ideig szótlanul néztem hol a gazdit, hol a kutyákat, de Ziggy gazdája egyáltalán nem aggódott, és amikor látta, hogy elfehéredtem, azzal nyugtatott, hogy amíg Brúnó csóválja a farkát, biztosan nincs semmi baj. És milyen igaza volt. Akármennyire is úgy tűnt, hogy a harc életre-halálra megy, mind a két kutya boldogan csóválta a farkát.

A legviccesebb az volt, amikor Ziggy leterítette Brunit, és ráült a fejére. Mi jót nevettünk, de Bruni kicsit zokon vehette, mert a következő körben ő ült rá Ziggy fejére. Kicsit ügyetlenül ugyan, sőt olyannyira bénán, hogy látszott, Ziggy könnyűszerrel levethetné magáról, de hátrafeküdt, megadta magát. A gazdája szerint soha senkinek nem engedte meg, hogy a földre terítsék, és hozzáteszem, hogy most sem az én kajla kutyámon múlott a dolog. Ziggy úgy viselkedett vele, a kölyökkel, mint egy mester – bunyózni tanította őt.

A legközelebbi találkozáskor Brúnó már kétszer olyan magas volt, mint Ziggy. Akkor is játszottak egy nagyot, de már egészen másképp, mint az előző alkalommal, ez már nagyfiús játék volt, de emlékeztek még egymásra.

A kutyák emlékezete legutóbb is meglepett. A lakótelep melletti dombokon sétáltunk Brúnóval (jó kis edzés dombról le és föl szaladgálni), amikor a dombok mellett megláttuk két másik pajtását. A két magyar vizslával (anya és lánya) egyik esti sétánk alkalmával találkoztunk. Azok a kutyák nemcsak gyönyörűek, kecsesek, hanem rendkívül jól neveltek is. Nem tudom, hogy csak a megjelenésük kölcsönöz-e nekik eleganciát, vagy a viselkedésük is hozzájárul? Mindenesetre megállapítottuk anyukámmal, hogy hiába látjuk a mi labradorunkat csinosnak, a vizslák mellett – akik úgy szökelltek a nagy fűben, mint a gazella – Brúnó egy igazi dömpernek néz ki.

Szóval, amikor a dombon járkáltunk, egyszer csak felszaladt hozzánk az egyik vizsla, megszaglászta Brúnót, anyut és engem, mintha csak köszönne nekünk, és vissza is szaladt a gazdájához, hogy folytassák útjukat. A legérdekesebb az volt, hogy valószínűleg Brúnó is tudta, hogy ez csak egy gyors üdvözlés volt, mert nem akart utánaszaladni, csak hosszan nézte, ahogy eltávolodik.

A harmadik nagy barátság egy golden retriverhez fűzi. (Szerencsére nagy ritkán nagyobbacska kutyákkal is találkozunk, mert a kicsiket már oda sem engedik Brúnó közelébe, pedig még csak a térdemig ér.) A golden, ahogy a gazdája mondta, egy igazi lábtörlő kutya – a szó szoros értelmében. Nem szokott szaladni, nem szokott sárban hemperegni, nem szokott játszani sem. Két éves korában egy hosszabb betegségen esett át, és azóta ilyen. Brúnóval azonban nem bírt. Addig incselkedett vele, amíg végül a golden beadta a derekát, és egy óriásit játszottak. A golden gazdája nagyon boldog volt, hogy végre látta a kutyáját önfeledten játszani.

Gyerekkori nagy haver még Piszke. Sajnos nem tudom, milyen fajta, de nagyon picike, szobakutya. Ő – nem értjük, miért – annyira imádja a Brúnót, hogy egyszer még a kertbe is bemászott a kerítés alatt (ennyire picike). Egyébként meg nem nagyon tud Brúnóval játszani, ezért sem értjük, mitől olyan jó barátok... Amikor találkoznak, Brúnó a szájába szokta venni, de Piszke ezt nagyon szereti – ez az ő játékuk J

2012. október 22., hétfő

A séta

A hétvégi szép idő egy hosszabb sétára ihletett minket. Akárhányszor megyünk sétálni, mindig rengeteg kaland vár ránk, és persze ezen kalandok nyomán mindig születik egy-két kutyaneveléssel kapcsolatos megjegyzés. Ezek alapvetően háromfélék lehetnek. Vagy ismételten megbizonyosodunk arról, hogy Bruni milyen okos, kis tünci, hogy hallgat ránk, vagy teljesen elkeseredünk, hogy ez a kutya sose fog megkomolyodni, örökre ilyen kajla marad. A harmadik típusú megjegyzés pedig természetesen a másik gazdi kutyáját illeti :)

A séta mindezen kellemetlenségek ellenére a nap elmaradhatatlan része a kutya számára. Ez boldogságának alapja, és ha jól csináljuk, a gazdinak is öröm lesz. Én például nagyon élvezem ezeket a kirándulásokat, mindig új, mindig más, pedig egyszerű hétköznapi rutin.

Cesar Millan, a kutyákkal suttogó szerint:

"A halak úsznak, a madarak repülnek, a kutyák pedig gyalogolnak. A kutyatartásnak nem lenne szabad pusztán az emberi igények kielégítéséről szólnia. Tartozunk a kutyáinknak annyival, hogy biztosítjuk számukra mindazt, amire ösztöneik szerint szükségük van!"

Amikor sétálni indulunk, mindig pórázzal megyünk ki a kapun. Egy időben rászoktam arra, hogy a pórázt Bruni szájába adom, úgyis imádja, ha hurcolhat valamit (igazi retriever), de ez végül nem bizonyult túl jó ötletnek, mert néhány nap után már nem engedte, hogy én fogjam a póráz végét. Amúgy ekkor vettem észre, hogy kb. három nap után tanul meg egy új szokást. Ha három napon át vitte ő a pórázt, negyedik nap már nem volt hajlandó elengedni. Majd három napig küzdöttünk, hogy ismét én fogjam, negyedik nap már csendesen csücsült a kapu előtt :)

Séta közben váltogatni szoktuk a pórázos menetelést és a póráz nélküli bóklászást. Ezt a kettőt pedig nem keverjük össze. Ha elengedem a pusztára szaladgálni, előbb leültetem, leveszem a pórázt és csak a "mehetsz" hallatán szaladhat el. Ilyenkor én is ott sétálgatok a közelében, mert ha nem tenném, hozna valamit, amit rágcsálhat, és lefeküdne. (ilyenkor azért meg is nyugszunk egy kicsit, hátha mégis békés lábtörlő kutya lesz.) Ha elég messze kerülünk egymástól, akkor sprintelve szalad messziről, jól meg is előz, majd szaglászik megint addig, amíg el nem távolodok, és így tovább.

Amikor pórázon sétálunk, ott egészen más szabályok vannak, neki is, nekem is. Neki mellettem kell jönnie, úgy, hogy ne feszüljön a póráz. Persze előfordul, hogy teljesen begőzöl, és hiába fullad meg majdnem, szinte már nekem is fáj, ahogy lélegzik a nyakörv szorításában, de csak azért is tépi a pórázt, meg a kezem. Ilyenkor megpróbálok valahogy hatni rá,  meg szoktunk állni, és leültetem, hogy lássa, ki a főnök.  Ezt mindig el kell játszani, még akkor is, ha olykor nem jön be.

A rám vonatkozó szabály az, hogy folyamatosan egyenesen előre nézzek. Bruni úgyis vissza-vissza pillant, sasolja, hogy merre menjünk. Ha előre nézek, ő is előre megy. Ha egy háznál hangosan ugatni kezd egy kutya miközben elhaladunk mellette, akkor sem szabad kibillenni az egyenesen előre nézésből. Ha nem nézek oldalra az ugató kutyára, Brunit sem érdekli. De amint elfelejtem a szabályt, Bruni átveszi az irányítást, és rángatni kezdi a pórázt.


Ha út közben egy szintén sétáló kutyával találkozunk, akkor nagyon résen kell lennem. Szerencsére már sok kutyát ismerünk, legtöbbjüknél már tudjuk, mi a szokás. De ha idegen jön szembe, más a helyzet. Már megtanultam, hogy nem is a kutyát, hanem a gazdit kell figyelnem. Rajta múlik minden. Sok fura gazdi van, akik egyszerűen nem engedik meg a kutyájuknak, hogy ismerkedjenek, aminek az az eredménye, hogy az idegen kutyus is és Bruni is megveszve ugatnak a póráz végén, majd miután elrángattuk őket, mindketten frusztrálva mennek tovább. Nem értem ezeket az gazdikat. De volt olyan gazdi is, akit megneveltünk. Megkértük, hogy engedje meg, hogy Bruni megszagolja a kutyáját. Ő maga lepődött meg a legjobban, hogy abban a pillanatban, hogy elengedte a kutyáját, az csóválni kezdte a farkát, csöndben megszaglászták egymást Brunival, és nyugodtan ment ki-ki a maga útjára.

KNS

2012. október 14., vasárnap

Tanulj tinó

Brúnó nemsokára hét hónapos lesz. Azt hiszem, elérkezett az első számvetés ideje arról, hogy mit tud, mit nem, miben voltunk sikeresek mi gazdik Bruni nevelésében, mi az amire még több hangsúlyt kell fektetnünk, továbbá milyen új viselkedésformák  jelentek meg nála, amiket nem lehet szó nélkül hagyni.


Brúnó már 25 kiló (jó nagy labrador lesz), csupa izom és iszonyú nagy fogai vannak. Nem mindegy, hogy mennyire fogad szót. Már nem tudjuk egyszerűen arrébb lökni, ha felugrál, vagy lefogni, ha harapdál, utolérni meg esélytelen, ha valami után ered. Kénytelenek vagyunk a szó erejével hatni rá, ami eddig úgy tűnt, nem könnyű, de mostanában egyre gyakrabban fordul elő, hogy úgy tesz, ahogy mi szeretnénk.

Mintha egy csapásra elsajátította volna mindazt, amit kiskorában ezerszer kellett elismételtetni vele. Úgy érzem, egyre jobban figyel, sőt, kifejezetten hallgat ránk. Séta közben gyakran ránk néz, talán megerősítést vár, hogy jól viselkedik, vagy iránymutatást, hogy merre menjen, de az is lehet, hogy csak  arra vár, hogy végre levegyük a pórázt, és mehessen szabadon bóklászni. Mindegy is, hogy mit kér a tekintetével, a lényeg, hogy kéri, várja az utasítást, tudja, hogy mi vagyunk a főnökök.

Tudja, hogy mellettem kell jönnie, ha rajta van a póráz, még akkor is, ha nem az én kezemben van a vége, hanem ő hozza a szájában. Tudja, hogy le kell ülnie, ha le akarom venni a pórázt, és csak akkor szalad el, ha azt mondom "mehetsz". A megszokott kereszteződésekben már kérés nélkül leül, és ha véletlen elfelejtem, hogy ez a rend, Bruni teljesen összezavarodik, mert neki bizony ott le kell ülnie. Azt is tudja, hogy a kennel és a kerti kapu nyitását is ülve kell várnia. Ha bemegyünk a házba, ő nem jöhet be, néha mondjuk ezt pont ki szokta játszani, de csak azóta, mióta rájött, hogy bent, a macskatálban mindig van száraz kaja. Legújabban pedig arra is rájött, hogy a kilincs nyitja az ajtót. De hát ez csak azt bizonyítja, milyen okos.

Azt is tudja, hogy hol lakunk. Lehet, hogy ez triviálisnak tűnik, de minket azért meglepett. Egyszer, amikor este sétáltunk, ő szabadon bóklászott kicsit távolabb tőlem. Ezalatt én odamentem az egyik kerítéshez üdvözölni egy kutyust, miközben Bruni elszaladt mellettem, de se én nem vettem észre, sem ő. Épp ellenkező irányba indultam el, azt hittem, még mindig arrafelé szimatol, de nem láttam sehol, és amikor visszafordultam, láttam, hogy ott áll a házunk előtt, és tétován toporog, engem keresett. A házunk előtt! Szóval, azt hitte, hogy elveszett, ezért hazajött. OKOS!!!

Az etetésnél pedig már nem kérdés, hogy nyugodtan kell várnia, természetesen ülve. Ez volt az első, ami teljesen bevésődött az elméjébe (nyilván a kaja a legerősebb motiváció a számára). Ez már annyira természetes neki, hogy szerintem képes lenne akár fél órán keresztül is nyugodtan ücsörögni. Eddig öt perc volt a maximum tesztidő, és az is csak azért ért véget, mert már én nem bírtam tovább állni.

Persze előfordulnak bakik, például előszeretettel megy be a nyitott kapukon, ezért jó, ha már messziről kiszúrjuk, hogy nyílik egy kapu még mielőtt Bruni megneszeli. Tegnap egy elektromosan záródó kapun lógott be. Már majdnem becsukódott, amikor Bruni bedugta a fejét, és a kapu visszanyílt. A kaland mámorában Bruni rám se hederített, csak ment tovább egyenesen az idegen kertben. Csak akkor fordult vissza felém, mikor már a szájában volt a zsákmány, a tulajdonos papucsa. Úgy izgultam, hogy ne vegyen észre senki minket, de muszáj volt belógnom a kertbe, és visszacsempésztem az ajtó elé a papucsot :)

KNS

2012. szeptember 27., csütörtök

Brúnó, a zabagép

Minden labrador retrieverről szóló tájékoztatóban szerepel ez a kifejezés: elhízásra hajlamos. Sőt, az állatorvosunk, de még a háziállatos boltban az eladó is figyelmezett minket erre a fajtára jellemző tulajdonságra.

Kezdetben nem nagyon értettük, miért aggódnak ennyire, Brúnó rendesen evett, mondjuk nem nevezhetném kákabélűnek, de nem volt túl mohó sem. Minden etetéskor meg is jegyeztük, hogy a mi kutyánk teljesen normális még ebből a szempontból is (elfogult gazdi betegség - első szimptóma).

Azt hiszem, Bruni negyedik hónapos korára jött rá igazán, hogy ő labrador, azóta már egészen másképp eszik... zabál... fal... habzsol. 

Minden, ami útjába kerül, potenciális veszélyben van, legyen az levágott fű, rohadt paradicsom, korhadt faág, persze a papucs-cipővel kombó már-már közhelyes étek, de újabban az elásott macskapiszok is a kedvencei közé tartozik, és már kokettál az estefelé előbukkanó varangyos békákkal is. Egyik ismerősünk figyelmeztetett, hogy ne ijedjünk meg, ha reggel habzik a kutya szája, mert több mint valószínű, hogy éjjel békát evett.

A veteményes kert terméseit egyébként módszeresen végigkóstolta, a paradicsom finomnak bizonyult, de az egyik padlizsánt szerencsére még zölden szedte le, meg szúrhatta is, így örökre lemondott róla.  A  csípős paprikával jót játszott, pofozta és dobálta, hátha legközelebb nem csíp vissza :) a hagymával is így járt! A málnát - majdnem kifelejtettem - pedig lenyalogatta az ágakról. 

Egyik nap sétálni indultunk, de elfogyott a jutalomfalat, ezért répakarikákat vittünk, az is ropog, hátha ízlik neki. Nemcsak ízlik, óóóriási siker volt. Jutalomfalatért még sohasem pitizett, de a répáért messziről visszaszaladt, és leült elénk, akkor is ha nem hívtuk.

A tápot pontosan kell adagolni, különben tuti addig enne, míg bele nem hal. Pillanatok alatt felporszívózza a tálból az adagot, majd még kétszer körbeszimatolja a kennelt, hátha maradt még valahol, és még kétszer alaposan kinyalja a tálat.

A legnagyobb baj azonban nem az, hogy mindent megrág, hanem, hogy konkrétan meg is eszi. A házának egyik sarkát teljesen megette, a játékait széttépte, és le is nyelte. A műanyag kajás tálból csak néhány szilánk maradt, de egész karókat is elfogyaszt olykor. Lassan jön a tél, de már nem merünk a kennelben hagyni semmilyen takarót vagy pokrócot, mert óriási darabokban nyeli le.

Szerintem kész csoda, hogy eddig még nem történt komoly baj, egy kis bélelzáródás vagy perforált gyomorfal. Sajnos ezzel a problémával nem tudtunk megküzdeni. Többen javasolták, hogy vigyük többször sétálni, hogy jól fáradjon ki. De már így is reggel fél-egy órát, este pedig egy-másfél órát sétálunk, és ebéd előtt is futkároztunk a kertben, ez tehát nem segít. Ha épp tetten érjük, akkor rászólunk természetesen, de házevésen még nem kaptuk rajta - lehet hogy éjjeli nasi. Abban reménykedünk, hogy a kritikus fogzás időszakán már túl van, hátha csökken a rágás utáni vágya. Télen pedig csak rájön egyszer, hogy ha megeszi a takaróját, fázni fog!

KNS

2012. szeptember 21., péntek

Folti hazatér


Márciusban nagy tragédia ért minket. Folti cicánk szőrén-szálán eltűnt. Egy darabig még hívogattuk, hátha előjön, néhányan azzal vigasztaltak, hogy három-négy hétig simán kóborolhat, majd hazajön. Telt az idő, és mi valóban ezzel hitegettük magunkat, de mióta itt lakunk már sajnos hozzá kellett szoknunk, hogy a macska bizony fogyóeszköz. Itt a puszta szélén sok veszély leselkedik a kertből kimerészkedő cicákra, de hát ők már csak ilyen bóklászó jószágok. Nem lehet, mit tenni... Mondjuk a lakásba biztos nem jön be sem a róka, sem a menyét, de a szobacica nem nekünk való.

Beletörődtünk hát, hogy Foltika nincs többé, pedig őt kóbor kiscicaként fogadtuk be, ezért azt hittük, hogy ő mindent túlél.

És kiderült, hogy tényleg! Múlt héten egyszer csak besétált a kertbe kócosan, soványan, remegő lábakkal. Keservesen nyávogott, de azonnal dorombolni kezdett, amikor meglátott minket.

Hat teljes hónap után Folti végre hazatért.

Azóta nem hajlandó elmozdulni mellőlünk, mindenhová követ minket, egyik szobából a másikba, a konyhából a fürdőbe, a pincéből az emeletre, nehogy megint szem elől tévesszen minket. Mi pedig minden nap úgy örülünk, hogy itthon van!

Bárcsak tudnánk mi történhetett vele, milyen gondolatok foroghattak a kis fejében, milyen kalandokat kellett túlélnie, mit evett, hol volt eddig, miért nem tudott hazajönni hamarabb?

Az állatorvos szerint valószínűleg bezárhatták valahová, mert annyira nem volt rossz állapotban - egy tucatnyi kullancstól eltekintve teljesen egészséges, még csak bolhája sincs! A doki még hozzátette, hogy csak akkor lehet gond, ha már időközben beszereztünk egy másik cicát...

... nos, mi egy kutyát szereztünk be :)

A lecke ily módon fel van adva! A következő projekt: összebékíteni Brúnót és Foltikát. Nem hiszem, hogy kebelbarátok lesznek, de már az is nagy dolog lenne, ha a kertben békésen megtűrnék egymást.

Milyen izgalmas egy gazdi élete!

KNS

2012. szeptember 3., hétfő

Szigorúan következetes szeretet

Kezdetben szentül meg voltam győződve arról, hogy a kutyusom magától rá fog jönni az együttélés szabályaira. De ahogy telt az idő, és ahogy nőttek Bruni fogai és karmai, már sejtettem, hogy talán mégsem érti, hogy a gazdira felugrálni a gazdinak nem olyan jó, és már az sem olyan vicces, ha minden lépésnél az ember bokájába harap.

Muszáj volt néhány szabályt bevezetni... Az egyik kutyás ismerősöm úgy fogalmazott, hogy a kutyát nagyon egyszerű nevelni, csak szigorúan következetes szeretet kell hozzá. Azóta sem értem, hogy mit értett egyszerűség alatt. A nevelési elvnek ugyanis egyik részét sem könnyű tartani: sem a szigorú következetességet, sem a következetes szeretetet. Elméletben könnyű, de a gyakorlat egészen más.

A szigorú következetesség azt jelenti, hogy bármilyen szabályt állítasz is föl (a kutyának mindegy, hogy logikus-e, pl. én megtanítottam Brunit átugrani a hullahopp karikán, akármilyen hülyén is néz ki, amint a húsz kilós labrador kölyök egy elefánt kecsességével ugrik), a lényeg, hogy mindig ugyanúgy csináld. Ha azt szeretnéd elérni, hogy a kutyád soha, de soha ne menjen be a lakásba, akkor soha, de soha ne engedd be. Ő nem fogja érteni, hogy miért teszel kivételt bizonyos esetekben, ezért mindig próbálkozni fog, hátha a legközelebbi is kivételes alkalom lesz.

A következetes szeretet pedig azt jelenti, hogy szeretetünkkel nem árasztjuk el minden pillanatban, mert nem fogja érteni, hogy mire föl kap dicséretet. Például, ha örömmámorban fogadjuk, amikor felugrik ránk, akkor mindig fel fog ugrani, mert azt hiszi, hogy ez a helyes viselkedés. Gazdiként azonban elég nehéz rá sem hederíteni, amikor tök izgatott, csóválja a farkát, és egész lénye örül, hogy hazajöttél. Másrészről viszont eljön az idő, amikor már nem hat kiló, hanem 35, és eldőlsz, ha felugrik. Vagy amikor háromszor kell átöltözni, mielőtt munkába indulsz, mert nyakig sáros leszel.

A felugrálásról amúgy több véleményt is olvastam már: Cesar Millan szerint a dominancia kifejezése, ezért nem szabad hagyni. Egy másik vélemény szerint a kölyökkutyák azért ugrálnak fel, mert magasan van az arcunk, de idővel leszoknak róla. (A kérdés csak az, hogy mit jelent az "idővel")

Nekünk bejött az, hogy ha leülök a lépcsőre, tudja, hogy az ölembe mászhat. Nem tudom, miért alakult ki benne ez, de ha leülök, megfogja az egyik játékát, és az ölembe fekszik. Ekkor jöhet a szeretetáradat. Nem direkt akartam így, de ha már így alakult, akkor kihasználom az előnyeit, vagyis ennek a fordítottjára is meg kell tanítani - akkor nem mászhat rám, ha nem a lépcsőn ülök.

A következetességet ráadásul családostul is nehéz megtartani. Hiába tiltok valamit következetesen, ha a tesóm vagy anyukám megengedi, vagy fordítva... de mire erre rájöttünk!!! Viszont Bruni is okos, amikor velem van, tudja, hogy nem lehet, amikor anyuval van, tudja, hogy lehet. Csak akkor van szegény összezavarodva, ha mindketten ott vagyunk. Mindenesetre összehívtuk a családi kupaktanácsot, melynek végeredménye egy csodálatos szabálygyűjtemény lett, amit kiraktunk a hűtőre. Természetesen Cesar Millan könyve alapján készült, de saját tapasztalatokkal kiegészítve. Ide rakom, töltsétek le, és függesszétek ki ti is a hűtőre :)



KNS

2012. augusztus 28., kedd

Úszólecke vizikutyáknak

A cím elsőre talán bizarr, hisz mindenki tudja, hogy a kutyák tudnak úszni. Az sem véletlen, hogy egy úszásnem a kutyáról van elnevezve (de nem a pillangó). Még egy ötéves is tudja, milyen a kutyaúszás, viszont Brúnó, aki születésénél fogva eb, akkor még nem is sejtette.

Hétvégén ellátogattunk a ráckevei Duna-partra, ahol ismét megpróbáltuk bebizonyítani Brúnónak, hogy ő vízikutya. És persze reménykedtünk benne, hogy már elfelejtette a múltkori kis balesetet, amikor egy rosszul bevett kanyarnak csobbanás lett a vége.

Szerencsére a szomszédunkban lakik egy spániel, igazi vadászszellem, aki mindig beugrik a kacsák után, és jól megkergeti őket. Persze még egyszer sem sikerült utolérnie egyet sem, de nem adja fel egykönnyen. Mindenesetre nem kell neki kétszer mondani, hogy ugorj, imád úszkálni. Soma már hat éves, Brúnó számára a tapasztalt öreg, aki tudja mi a dörgés a vadvizeken. Azonnal megörültem, amikor megláttam, tudtam, hogy egy kutya sokkal jobb tanár lehet, mint én.

Majdnem... csakhogy Soma nem lett igazi játszópajtás. Nem sikerült összehaverkodniuk. Azt hiszem egy alapvető szemléletkülönbségen csúszott el már a legelején kettejük örök barátsága. Soma a bottal akart játszani, Brúnó meg Somával. Így általában a játék a következőképp alakult: botot a vízbe, Soma utána, Brúnó Soma után.

Egy szó mint száz, ez nem jött be, Bruni továbbra is csak addig volt hajlandó bemenni, amíg leért a hátsó lába, egy centivel sem többet. Annyival talán fejlődött a dolog, hogy élvezte a vizet, ki-be szaladgált, és minden úszó tárgyat kihozott, ami útjába került: hínárt, nádat, csigaházat. Éljenek az ösztönök!

Délután elvittük a strandra (így hívjuk azt a helyet, ahol nem kiépített betonpart van), ahol kényelmesebben belesétálhatok én is a vízbe, hátha velem már hajlandó lesz úszni. Elindultunk szépen lassan a vízben, én mentem elöl, hátrafelé szemben a parttal, hogy lássam, követ-e. Jött utánam, olyan édes volt, és láttam rajta, hogy jött volna tovább is, de nem mert már ott, ahol érezte, hogy nem fog leérni a lába. Akkor egy kicsit megemeltem a hasát, ahogy a gyerekeknek szokták. Ez nem sikerült olyan jól, de legalább elkezdett a mellső lábaival csapkodni.

Nagyon mókás volt, egy ideig látszólag koordinálatlanul csapkodta a vízfelszínt, aztán egyszer csak megeredt felém. Magasan tartotta a fejét, kissé esetlenül, de úszott. Mindig csak felém. Mentünk egy kis kört, csak néhány métert, kint megrázta magát, aztán vissza a vízbe. Gyorsan belejött, néhány kör után már elszakadt tőlem is, nem kellett többet a lelki támasz sem.

Hazafelé pedig rájött, hogy az úszásnál is nagyobb móka vizes szőrrel a homokban hempergőzni :)

Így történt a nagy eset, hogy Bruni vízbe merészkedett.

KNS

2012. augusztus 17., péntek

Játszópajti kerestetik

Estefelé a lakótelep kutyafuttatója megtelik kutyákkal. Brunival is el szoktunk sétálni arra, hogy ő is ki tudja venni részét a társasági életből. De hiába van a park tele kutyával, a játszópajtás ritka, mint a fehér holló.

Az egyik típusú gazdi, aki séta közben rettegve tekintget jobbra-balra, és amikor kiszúrja, hogy közeledik egy kutya, sietve rángatja a másik irányba a sajátját. Amikor pedig mégis összefutnak a járdán valakivel, kelletlenül engedik, hogy a kutyák három másodperc erejéig megszaglásszák egymást, és mennek is tovább.

Nem értem őket. Az én kutyámban nem bíznak vagy a sajátjukban? És mitől félnek, mi történhet két pórázon lévő térdig sem érő kutyával? A szaglászás természetes dolog. Legtöbbször úgyis csak annyi történik, hogy körbejárják egymást, és már nem is érdekes az egész, mindketten megnyugszanak, és találnak más elfoglaltságot.

Persze Bruni is nagy kópé ám, csak a kicsikkel mer kikezdeni, a nagyobbakhoz nem megy csak úgy oda. Többször is átgondolja, hogy mitévő legyen, először csak figyel, aztán két lépéssel közelebb leül, ismét figyel,   és előbb behúzott farokkal mozdulatlanul engedi, hogy körbeszaglásszák, tudja, hogy az idősebbnek nem nyújtunk kezet, főleg ha magasabb :) Aztán továbbáll, és a nála kisebbekkel hasonlóképp cselekszik, ahogy vele tették.

Egy másik típus (muszáj kategóriát létrehoznom erre a jelenségre, bár szerencsére még csak egy ilyennel találkoztam), aki azt mondta a kutyájának, hogy "Fúj-fúj, mit csinálsz? Ne szagold a popsiját, nem illik ilyet csinálni." Az ilyen gazdit úgy képzelem, hogy megtanítja a kutyáját, hogy otthon lehúzza a WC-t maga után, és késsel villával fogyaszthatja csak el a reggeli kaviárt.

A harmadik típus a laza gazdi, őket szeretem  a legjobban, de ők vannak kevesebben. Ők tudják, hogy a kutyák úgyis lerendeznek mindent egymás közt anélkül, hogy közbeszólnánk. Tegnap például egy kislánnyal találkoztunk, akinek egy édes kilenc hónapos borzas kiskutyusa van. Azonnal játszani kezdtek Brunival, amint meglátták egymást. Akkor viszont én ijedtem meg, nehogy valami baj történjen, mert Bruni háromszor akkora, ráadásul, nem sokszor volt része igazi kutyajátékban (fentebb említett okok miatt). A kislányt azonban egyáltalán nem zavarta a dolog, azt mondta, hogy "ugyan már... amíg nem nyüszít, nem morog, nincs probléma." És valóban: egy hang nélkül futkostak, birkóztak, hol az egyik, hol a másik került a földre. 

Tegnap nem kellett Bruninak altatódal.

KNS (Kutyákkal nem suttogó)







2012. július 31., kedd

Vízből is megárt a sok

A labrador retrieverek veleszületett tulajdonsága, hogy imádják a vizet. Eredetileg halászok segítői voltak, majd miután a vadászok is felismerték e nagyszerű tulajdonságát, tudatos tenyésztés során összekötötték egy másik hasznos készséggel, azzal, hogy mindent visszahozzon. Így lett a labrador a vadászok hűséges munkatársa, aki speciális munkakörében kihozta a vízből az elejtett szárnyasokat. Ráadásul még élvezte is!

Először nem akartam elhinni, hogy úszóhártyái vannak, de képzeljétek, tényleg igaz! De ez semmi, mert még ún. vidrafarka is van, azzal kormányoz úszás közben. A tenyésztők aztán nem bíztak semmit a véletlenre! Biztos vagyok benne, hogy nem egy vadásznak juthatott eszébe, hogy már csak egy kopoltyú kéne.

Már első naptól kezdve látszott, hogy Bruniban is megvan a víz szeretete és a mindenféle dolog cipelésére való vágy, egyszóval a fajtára jellemző képességek, de - ahogy az embernél is - a tehetség nem minden. Mert hiába szeret mindent megfogni szájával, és elvinni, vissza már nem mindig hozza, és a fürdéssel is akadtak gondok.

Itthon sajnos csak egy lavórt tudtuk biztosítani  a számára, de azt imádja. Látnotok kéne, ahogy körbe körbe járkál, miközben a fejével fúrja a vizet. Ráadásul az egész fejét beleteszi, és közben folyamatosan fújja ki az orrán a levegőt. A másik kedvenc, amikor a slagot letesszük a vízre, és ráhasal a vízsugárra, hogy a hasa alá folyjon a víz, nagyon mókás. Csak nemrég jöttünk rá, hogy a kerti öntözőrendszer csöveinek módszeres kiszedésére is ez a szenvedélye hajtotta.

Néhány hete Ráckeve környékén jártunk Brunival, és én már előre örültem, mennyire fogja élvezni a miénknél kicsit nagyobb lavórt, a Dunát. Másrészt viszont kissé tartottam is tőle, hogy ha nagyon megszereti  a vizet, nehogy beleugorjon bármikor a saját szórakoztatására akár felügyelet nélkül is. Nos, kicsit balul sült el a dolog, de legalább ettől már nem kell félnem. Amikor megérkeztünk a partra Bruni először nézegette a vizet, szagolgatta, aztán mint aki megőrült, elkezdett rohangálni, és minden kör a part szélén végződött. De egyszer nem sikerült időben lefékezni. Nagy csobbanás. Eléggé megijedt szegény, de úszott, nem süllyedt el. A baj az volt, hogy mi is megijedtünk, és azonnal kihúztuk. A mi reakciónkból mérte le, hogy mekkora a baj.

Másnap ki sem ment a partra.

Nahát, gondoltam, ez természetellenes állapot - vízikutya fél a víztől? Megpróbáltam hozzászoktatni. Kifárasztottam egy kis sétával, és olyan partot kerestem, ahol nem ugrani kell, hanem be lehet sétálni a vízbe.  Majdnem kitépte a pórázt a kezemből. Később újra lementünk, ekkor már egy bottal próbáltam becsalogatni - mint említettem, imádja a dolgokat hurcolni. Ez be is jött. Először megvárta, amíg kisodorja a víz kellő közelségbe, aztán már egyre távolabb és távolabb merészkedett a bot után.

De a legjobb orvosság mégiscsak az volt, amikor a nagy csalogatásban, megcsúsztam, és - mint a filmekben, lábaimat  az égbe dobva - beleestem a Dunába. Bruni meg örömében rám ugrott, be a vízbe. Hiába, az ember a kutyájáért bármit :)

KNS

2012. július 27., péntek

Mi fán terem a gazdi?

Első nap, amikor megérkezett hozzánk Bruni, a labrador kölyök, azt sem tudtuk, hogy mit kezdjünk vele. Azonnal elkezdtük simogatni, gyomrozni, kézről kézre, ölből ölbe járt. Most már tudom, hogy ez annyira nem könnyítette meg a beilleszkedését új otthonába...

Tisztán emlékszem, hogy ott álltam fölötte, és gondoltam, hogy valamit kéne neki mondani, vagy valamit közölni, de egyáltalán nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Mit mondjak, hisz úgysem érti. Vagy ha sokszor elmondom, egyszer csak megérti? Szavakból tuti nem ért, de majd a hangsúlyból. De hogyan, ösztönösen, vagy előbb azt is meg kell tanítani? Ajjaj, még tanulni is tanítani kell?

Teltek-múltak a napok, hetek, és ez az egész egyre kínosabb lett. Mígnem előtört belőlem a bölcsész: biztos voltam benne, hogy ha elolvasok egy-két könyvet, hamarosan profi kutyakiképző leszek :) Nos, még nem lettem az, de legalább már tudok valamit kezdeni a kutyámmal.

Először blogokat nézegettem, az egyik kedvencem Morzsika blogja. Egy sor olyan gyakorlati tanáccsal szolgált, amit mi is bevezettünk itthon a kutyatartás mindennapjaiban.

A kedvenc könyvem pedig - nem fogjátok kitalálni - hát, persze, hogy A csodálatos kutyadoki. (és ez itt most nem a reklám a helye). Igazából egy másik gazditól hallottam, hogy a könyv nagyon hasznos, és mivel neki csodálatosan jó kutyája van, nekem nem is kellett több bizonyíték (bár nyilván a 7 éves golden nem a két éve megjelent könyvtől lett tündéri). Bevallom őszintén, hogy a könyv körüli nagy marketinges felhajtás miatt előítélettel vettem kezembe: nah, most ez a fickó tényleg csodákat tesz a kutyákkal? Igazából nem. Nem a kutyákkal, hanem velünk, gazdikkal.

Valószínűleg nem Cesar Millan az egyetlen szerző (max. a leghíresebb), aki ilyesfajta emberpszichológiába bujtatva ír a kutyanevelésről, mindenesetre pár tabutémát ledöntött, és a kutyanevelést az ember általános elképzeléseihez képest új alapokra helyezte. Például, te mit szólnál ahhoz, miközben a legdrágább kutyatáppal eteted a kutyád, aki egyébként havonta jár állatorvoshoz és fodrászhoz, azt hiszed hogy mindent megadsz neki, amire vágyik, és jön egy mexikói pali, aki közli veled, hogy a hajléktalanok kutyái a legboldogabbak?

Nekem ez a könyv segített a legtöbbet. Nem olyan trükkökre tanít, amelyekkel ráveheted a kutyát, hogy pacsit adjon, hanem segít megérteni a kutya gondolkodásmódját, és megmutatja, hogyan tudsz vele olyan kapcsolatot kialakítani, hogy szavak nélkül is értse a kutyád, hogy mit szeretnél.

Ha nem hiszed, járj utána :) Segítek elkezdeni, itt egy előadása, amiben szinte szó szerit idéz a könyvéből.


Lassan indulok sétálni Brunival,
üdv, KNS

2012. július 26., csütörtök

Minden jó, ha jó a vége


Találós kérdés: a legtöbb kell belőle, de a leggyorsabban fogy. Mi az? .... Türelem.

Mit gondoltok, hányszor fordul elő, hogy Bruni rám ugrál, séta közben leblokkol és lefekszik, vagy nem megy be a kennelbe? Minden nap. Mégis minden reggel úgy kell kimennem, hogy azt a gondolatot erőltetem magamra, hogy ma sikerülni fog. Ha már előre feladtam, úgyis megérzi, és még erősebben ellenkezik. Türelem. És közben azt ismételgetem magamban, hogy talán holnaptól nyugodt lábtörlő kutyám lesz :)

Ma reggel például különösen izgatott volt. Éjjel történt egy kis baleset, véletlen nyitva felejtettük a kerti csapot, és Bruni kennelje egész éjjel ázott, reggelre már egy csónak is jól jött volna. Szóval Bruni kicsattogott, át a sáron, és minden fölös energiája a ruhámon landolt. Nyakig sáros lettem, de még csak nem is ez volt a legnagyobb baj. Képtelen voltam rátenni a pórázt - tépett, karmolt, harapott. Egy darabig bírtam a gyűrődést, aztán feladtam, ordítottam vele egy sort, otthagytam, és becsaptam magam mögött az ajtót.

Nem kellett volna. Az eszemmel tudtam, hogy a lehető legrosszabb leckét adtam neki, megtanulta, hogy mivel tud kibillenteni az egyensúlyomból, és legközelebb is kifogja próbálni, hátha megint sikerül.

De mit lehet ilyenkor tenni? Az egyetlen szerencsém, hogy a kutyák nem morfondíroznak sokáig egy-egy ilyen ügyön. Nem nyomasztja őket, nem gondolkodnak azon, hogyan lehetne kiengesztelni a gazdit :) Pár másodperc múlva már ment is a dolgára, és békésen bóklászott a kertben.

Így hát úgy döntöttem, nekem is felesleges tovább hergelni magam (pedig ebben profi vagyok), én is megráztam magam, és úgy mentem ki, mintha először találkoznánk aznap. Ééés bejött. Simán ráraktam a pórázt, és elindultunk.

A módszert embereken is teszteltem már (a pórázt mellőztem), higgyétek el, hatásos :)

Szóval ha úgy érzed, lenne mit gyakorolnod türelmesség terén, végy egy kutyát. Szuperintenzív tanfolyam, garantált siker. Úgysincs más választásod, türelmesnek kell lenned.

Egy közös séta reményében üdv,
KNS

2012. július 25., szerda

Gazditársadalom

Tíz éve lakunk itt, de tulajdonképpen semmi nem köt ide. Nem ide jártam iskolába, már a játszótér sem vonzott, mikor ide költöztünk, így tulajdonképpen a közvetlen szomszédaimon kívül senkit nem ismerek. Két hete viszont ugrásszerűen megnőtt helyi ismerőseim száma: Fanta, Bodza, Mazsi, Tequila, Sanyi és még sorolhatnám.

A házunk előtti földút (az egyetlen földút a környéken) nagyon népszerű kutyasétáltató hely, egyrészt alig jár autó, másrészt a túloldalon lévő pusztán szabadon futkározhatnak a kutyusok. Épp ezért nem kellett izgulnunk, hogy Bruninak ingerszegény lesz a környezet a kennelben. Már több ismerőst szerzett három hónapos korára, mint mi tíz év alatt.

Amikor először elvittem egy hosszabb sétára - gondoltam, ideje kimerészkedni a lakótelepi kutyafuttatóra -, még oda sem értünk, és már kiabáltak: Te vagy a Brúnó?

Háhááá, milyen vicces, mondtam, hogy én vagyok, pedig nem is én vagyok, de hát nyilván engem kérdeztek, nem a kutyát, így hát odamentünk. Nem tudom, hogy vagytok vele, de nekem kicsit furi, amikor a gazdik a kutyájuk nevében beszélnek, de ami szerintem sokkal rosszabb, amikor valaki többesszám második személyt használ: "Mi már két évesek vagyunk, bizony, ugye, nagyfiú?" vagy "Jaj, ne is mondd, amikor minket műtöttek, szörnyű volt."

Még új vagyok ebben a szubkultúrában, így hát csak csendesen figyeltem, hallgattam. Az én nevemre senki sem volt kíváncsi, Brúnóról viszont pontos profilleírást kellett adnom. Nagyon kedvesen fogadtak minket, azonnal falkatagok lettünk, én a gazdiké, Bruni a kutyáké. Kutyasétáltató társaim kedvenc témái persze a kutyájukkal kapcsolatos hétköznapi problémák voltak, amikhez sajnos még nem tudok hozzászólni, de figyelmesen hallgatok. Bruni ugyanígy tett, még fél a nagyokkal játszani, de sokat tanul abból is, ha csak nézi őket. Nekem ugyanilyen tanulságos figyelni a gazdik viselkedését. Mind a kettőnknek hasonló szabályokat kell elsajátítanunk - akár kutyafalka, akár emberi közösség. 

Olykor azonban nem könnyű, számomra még kicsit idegen ez a gazdivilág. Tudom, hogy bennem van a hiba, de nem mindig van hangulatom hozzá. Olykor azonban kifejezetten szórakoztató, főleg amikor ilyet hall az ember: "Képzeljétek, milyet kakiltunk!"

Ez most még furán hangzik, valószínűleg fél év múlva már mi sem lesz természetesebb, és én is így fogom fogadni az új falkatagokat :)

Egy közös séta reményében üdv,
KNS (Kutyákkal Nem Suttogó)



2012. július 24., kedd

A kutya nem teknős, nem macska, de még csak nem is ember

Sajnos nem vagyok állatmániás - nem érzek kínzó késztetést arra, hogy megsimogassak bármilyen szőrös kis jószágot (kivéve a macskákat), nem akartam soha befogadni még egy kóbor szöcskét sem, a lovaktól pedig kifejezetten félek.

Lakótelepi gyerekként nem is nagyon lehetett volna háziállatom, eltekintve Benőtől, a majd' fél kilós ékszerteknőstől. Amióta viszont kertes házban élünk, mindenáron szerettünk volna kisállatot. Volt néhány cicánk, de sajnos itt, a puszta szélén sok baleset érheti őket, majdnem mind úgy tűnt el, hogy nem került elő soha. Legutolsó cicánk, Foltika eltűnése után úgy éreztük, hogy vége, nem lesz több.

Aztán kaptam anyutól egy e-mailt:
"Szia! Megszületett a kiskutyánk, már nyiladozik a szeme."

A kiskutyánk, aki most már két hónapja tényleg a miénk!

Brúnóka,, a labrador retriever kölyök nemsokára öt hónapos lesz, vagyis elvileg mindjárt vége a gyermekkornak, de én még csak most kezdem sejteni, hogyan is működik egy kutya. Persze azt hittük, hogy majd úgyis megtaláljuk a kutyanevelés legeslegjobb módszerét, hiszen volt már több macskánk (meg néhány teknősünk is), mi sem egyszerűbb mint egy háziállatkát boldoggá tenni: finom kajcsi, sok-sok simi, és mindenféle színes játék.

Mindez amúgy be is jött ... egy darabig. Tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy tökéletes harmóniában éltünk Brúnóval egészen a harmadik napig.

De mi történt? A kutya őrült meg vagy mi csinálunk valamit rosszul? Állítólag a kutyák okosak. De hogy kell őket tanítani? Mivel vegyem rá arra, hogy ne rágja a cipőmet, a kezemet, a virágokat, a karókat, egyszóval mindent, ami a szájába kerül? Hogyan mondjam meg neki, hogy amit csinál, az rossz? És hogyan mutassan meg neki, hogy mi a helyes?

Brunival együtt tanulgatjuk, hogyan lehet együtt élni... és őszintén szólva nem tudom, melyikünknek nehezebb - ő még nem tudja, milyen egy ember, én nem tudom, milyen egy kutya.

De miért is írom le mindezt? A barátaim kicsit unják már, ha a kutyámról beszélek, és írni is szeretek, ezért a kettőt összehoztam ebben a blogban.

Kommenteljetek, várom az okos tanácsokat, vagy csak számoljatok be a saját tapasztalataitokról, hátha együtt többre jutunk :)


Egy közös séta reményében üdvözöl,
KNS (Kutyákkal Nem Suttogó)