Vízből is megárt a sok

A labrador retrieverek veleszületett tulajdonsága, hogy imádják a vizet. Eredetileg halászok segítői voltak, majd miután a vadászok is felismerték e nagyszerű tulajdonságát, tudatos tenyésztés során összekötötték egy másik hasznos készséggel, azzal, hogy mindent visszahozzon. Így lett a labrador a vadászok hűséges munkatársa, aki speciális munkakörében kihozta a vízből az elejtett szárnyasokat. Ráadásul még élvezte is!

Először nem akartam elhinni, hogy úszóhártyái vannak, de képzeljétek, tényleg igaz! De ez semmi, mert még ún. vidrafarka is van, azzal kormányoz úszás közben. A tenyésztők aztán nem bíztak semmit a véletlenre! Biztos vagyok benne, hogy nem egy vadásznak juthatott eszébe, hogy már csak egy kopoltyú kéne.

Már első naptól kezdve látszott, hogy Bruniban is megvan a víz szeretete és a mindenféle dolog cipelésére való vágy, egyszóval a fajtára jellemző képességek, de - ahogy az embernél is - a tehetség nem minden. Mert hiába szeret mindent megfogni szájával, és elvinni, vissza már nem mindig hozza, és a fürdéssel is akadtak gondok.

Itthon sajnos csak egy lavórt tudtuk biztosítani  a számára, de azt imádja. Látnotok kéne, ahogy körbe körbe járkál, miközben a fejével fúrja a vizet. Ráadásul az egész fejét beleteszi, és közben folyamatosan fújja ki az orrán a levegőt. A másik kedvenc, amikor a slagot letesszük a vízre, és ráhasal a vízsugárra, hogy a hasa alá folyjon a víz, nagyon mókás. Csak nemrég jöttünk rá, hogy a kerti öntözőrendszer csöveinek módszeres kiszedésére is ez a szenvedélye hajtotta.

Néhány hete Ráckeve környékén jártunk Brunival, és én már előre örültem, mennyire fogja élvezni a miénknél kicsit nagyobb lavórt, a Dunát. Másrészt viszont kissé tartottam is tőle, hogy ha nagyon megszereti  a vizet, nehogy beleugorjon bármikor a saját szórakoztatására akár felügyelet nélkül is. Nos, kicsit balul sült el a dolog, de legalább ettől már nem kell félnem. Amikor megérkeztünk a partra Bruni először nézegette a vizet, szagolgatta, aztán mint aki megőrült, elkezdett rohangálni, és minden kör a part szélén végződött. De egyszer nem sikerült időben lefékezni. Nagy csobbanás. Eléggé megijedt szegény, de úszott, nem süllyedt el. A baj az volt, hogy mi is megijedtünk, és azonnal kihúztuk. A mi reakciónkból mérte le, hogy mekkora a baj.

Másnap ki sem ment a partra.

Nahát, gondoltam, ez természetellenes állapot - vízikutya fél a víztől? Megpróbáltam hozzászoktatni. Kifárasztottam egy kis sétával, és olyan partot kerestem, ahol nem ugrani kell, hanem be lehet sétálni a vízbe.  Majdnem kitépte a pórázt a kezemből. Később újra lementünk, ekkor már egy bottal próbáltam becsalogatni - mint említettem, imádja a dolgokat hurcolni. Ez be is jött. Először megvárta, amíg kisodorja a víz kellő közelségbe, aztán már egyre távolabb és távolabb merészkedett a bot után.

De a legjobb orvosság mégiscsak az volt, amikor a nagy csalogatásban, megcsúsztam, és - mint a filmekben, lábaimat  az égbe dobva - beleestem a Dunába. Bruni meg örömében rám ugrott, be a vízbe. Hiába, az ember a kutyájáért bármit :)

KNS

Mi fán terem a gazdi?

Első nap, amikor megérkezett hozzánk Bruni, a labrador kölyök, azt sem tudtuk, hogy mit kezdjünk vele. Azonnal elkezdtük simogatni, gyomrozni, kézről kézre, ölből ölbe járt. Most már tudom, hogy ez annyira nem könnyítette meg a beilleszkedését új otthonába...

Tisztán emlékszem, hogy ott álltam fölötte, és gondoltam, hogy valamit kéne neki mondani, vagy valamit közölni, de egyáltalán nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Mit mondjak, hisz úgysem érti. Vagy ha sokszor elmondom, egyszer csak megérti? Szavakból tuti nem ért, de majd a hangsúlyból. De hogyan, ösztönösen, vagy előbb azt is meg kell tanítani? Ajjaj, még tanulni is tanítani kell?

Teltek-múltak a napok, hetek, és ez az egész egyre kínosabb lett. Mígnem előtört belőlem a bölcsész: biztos voltam benne, hogy ha elolvasok egy-két könyvet, hamarosan profi kutyakiképző leszek :) Nos, még nem lettem az, de legalább már tudok valamit kezdeni a kutyámmal.

Először blogokat nézegettem, az egyik kedvencem Morzsika blogja. Egy sor olyan gyakorlati tanáccsal szolgált, amit mi is bevezettünk itthon a kutyatartás mindennapjaiban.

A kedvenc könyvem pedig - nem fogjátok kitalálni - hát, persze, hogy A csodálatos kutyadoki. (és ez itt most nem a reklám a helye). Igazából egy másik gazditól hallottam, hogy a könyv nagyon hasznos, és mivel neki csodálatosan jó kutyája van, nekem nem is kellett több bizonyíték (bár nyilván a 7 éves golden nem a két éve megjelent könyvtől lett tündéri). Bevallom őszintén, hogy a könyv körüli nagy marketinges felhajtás miatt előítélettel vettem kezembe: nah, most ez a fickó tényleg csodákat tesz a kutyákkal? Igazából nem. Nem a kutyákkal, hanem velünk, gazdikkal.

Valószínűleg nem Cesar Millan az egyetlen szerző (max. a leghíresebb), aki ilyesfajta emberpszichológiába bujtatva ír a kutyanevelésről, mindenesetre pár tabutémát ledöntött, és a kutyanevelést az ember általános elképzeléseihez képest új alapokra helyezte. Például, te mit szólnál ahhoz, miközben a legdrágább kutyatáppal eteted a kutyád, aki egyébként havonta jár állatorvoshoz és fodrászhoz, azt hiszed hogy mindent megadsz neki, amire vágyik, és jön egy mexikói pali, aki közli veled, hogy a hajléktalanok kutyái a legboldogabbak?

Nekem ez a könyv segített a legtöbbet. Nem olyan trükkökre tanít, amelyekkel ráveheted a kutyát, hogy pacsit adjon, hanem segít megérteni a kutya gondolkodásmódját, és megmutatja, hogyan tudsz vele olyan kapcsolatot kialakítani, hogy szavak nélkül is értse a kutyád, hogy mit szeretnél.

Ha nem hiszed, járj utána :) Segítek elkezdeni, itt egy előadása, amiben szinte szó szerit idéz a könyvéből.

Lassan indulok sétálni Brunival,
üdv, KNS

Minden jó, ha jó a vége

Találós kérdés: a legtöbb kell belőle, de a leggyorsabban fogy. Mi az? .... Türelem.

Mit gondoltok, hányszor fordul elő, hogy Bruni rám ugrál, séta közben leblokkol és lefekszik, vagy nem megy be a kennelbe? Minden nap. Mégis minden reggel úgy kell kimennem, hogy azt a gondolatot erőltetem magamra, hogy ma sikerülni fog. Ha már előre feladtam, úgyis megérzi, és még erősebben ellenkezik. Türelem. És közben azt ismételgetem magamban, hogy talán holnaptól nyugodt lábtörlő kutyám lesz :)

Ma reggel például különösen izgatott volt. Éjjel történt egy kis baleset, véletlen nyitva felejtettük a kerti csapot, és Bruni kennelje egész éjjel ázott, reggelre már egy csónak is jól jött volna. Szóval Bruni kicsattogott, át a sáron, és minden fölös energiája a ruhámon landolt. Nyakig sáros lettem, de még csak nem is ez volt a legnagyobb baj. Képtelen voltam rátenni a pórázt - tépett, karmolt, harapott. Egy darabig bírtam a gyűrődést, aztán feladtam, ordítottam vele egy sort, otthagytam, és becsaptam magam mögött az ajtót.

Nem kellett volna. Az eszemmel tudtam, hogy a lehető legrosszabb leckét adtam neki, megtanulta, hogy mivel tud kibillenteni az egyensúlyomból, és legközelebb is kifogja próbálni, hátha megint sikerül.

De mit lehet ilyenkor tenni? Az egyetlen szerencsém, hogy a kutyák nem morfondíroznak sokáig egy-egy ilyen ügyön. Nem nyomasztja őket, nem gondolkodnak azon, hogyan lehetne kiengesztelni a gazdit :) Pár másodperc múlva már ment is a dolgára, és békésen bóklászott a kertben.

Így hát úgy döntöttem, nekem is felesleges tovább hergelni magam (pedig ebben profi vagyok), én is megráztam magam, és úgy mentem ki, mintha először találkoznánk aznap. Ééés bejött. Simán ráraktam a pórázt, és elindultunk.

A módszert embereken is teszteltem már (a pórázt mellőztem), higgyétek el, hatásos :)

Szóval ha úgy érzed, lenne mit gyakorolnod türelmesség terén, végy egy kutyát. Szuperintenzív tanfolyam, garantált siker. Úgysincs más választásod, türelmesnek kell lenned.

Egy közös séta reményében üdv,
KNS

Gazditársadalom

Tíz éve lakunk itt, de tulajdonképpen semmi nem köt ide. Nem ide jártam iskolába, már a játszótér sem vonzott, mikor ide költöztünk, így tulajdonképpen a közvetlen szomszédaimon kívül senkit nem ismerek. Két hete viszont ugrásszerűen megnőtt helyi ismerőseim száma: Fanta, Bodza, Mazsi, Tequila, Sanyi és még sorolhatnám.

A házunk előtti földút (az egyetlen földút a környéken) nagyon népszerű kutyasétáltató hely, egyrészt alig jár autó, másrészt a túloldalon lévő pusztán szabadon futkározhatnak a kutyusok. Épp ezért nem kellett izgulnunk, hogy Bruninak ingerszegény lesz a környezet a kennelben. Már több ismerőst szerzett három hónapos korára, mint mi tíz év alatt.

Amikor először elvittem egy hosszabb sétára - gondoltam, ideje kimerészkedni a lakótelepi kutyafuttatóra -, még oda sem értünk, és már kiabáltak: Te vagy a Brúnó?

Háhááá, milyen vicces, mondtam, hogy én vagyok, pedig nem is én vagyok, de hát nyilván engem kérdeztek, nem a kutyát, így hát odamentünk. Nem tudom, hogy vagytok vele, de nekem kicsit furi, amikor a gazdik a kutyájuk nevében beszélnek, de ami szerintem sokkal rosszabb, amikor valaki többesszám második személyt használ: "Mi már két évesek vagyunk, bizony, ugye, nagyfiú?" vagy "Jaj, ne is mondd, amikor minket műtöttek, szörnyű volt."

Még új vagyok ebben a szubkultúrában, így hát csak csendesen figyeltem, hallgattam. Az én nevemre senki sem volt kíváncsi, Brúnóról viszont pontos profilleírást kellett adnom. Nagyon kedvesen fogadtak minket, azonnal falkatagok lettünk, én a gazdiké, Bruni a kutyáké. Kutyasétáltató társaim kedvenc témái persze a kutyájukkal kapcsolatos hétköznapi problémák voltak, amikhez sajnos még nem tudok hozzászólni, de figyelmesen hallgatok. Bruni ugyanígy tett, még fél a nagyokkal játszani, de sokat tanul abból is, ha csak nézi őket. Nekem ugyanilyen tanulságos figyelni a gazdik viselkedését. Mind a kettőnknek hasonló szabályokat kell elsajátítanunk - akár kutyafalka, akár emberi közösség. 

Olykor azonban nem könnyű, számomra még kicsit idegen ez a gazdivilág. Tudom, hogy bennem van a hiba, de nem mindig van hangulatom hozzá. Olykor azonban kifejezetten szórakoztató, főleg amikor ilyet hall az ember: "Képzeljétek, milyet kakiltunk!"

Ez most még furán hangzik, valószínűleg fél év múlva már mi sem lesz természetesebb, és én is így fogom fogadni az új falkatagokat :)

Egy közös séta reményében üdv,
KNS (Kutyákkal Nem Suttogó)

A kutya nem teknős, nem macska, de még csak nem is ember

Sajnos nem vagyok állatmániás - nem érzek kínzó késztetést arra, hogy megsimogassak bármilyen szőrös kis jószágot (kivéve a macskákat), nem akartam soha befogadni még egy kóbor szöcskét sem, a lovaktól pedig kifejezetten félek.

Lakótelepi gyerekként nem is nagyon lehetett volna háziállatom, eltekintve Benőtől, a majd' fél kilós ékszerteknőstől. Amióta viszont kertes házban élünk, mindenáron szerettünk volna kisállatot. Volt néhány cicánk, de sajnos itt, a puszta szélén sok baleset érheti őket, majdnem mind úgy tűnt el, hogy nem került elő soha. Legutolsó cicánk, Foltika eltűnése után úgy éreztük, hogy vége, nem lesz több.

Aztán kaptam anyutól egy e-mailt:
"Szia! Megszületett a kiskutyánk, már nyiladozik a szeme."

A kiskutyánk, aki most már két hónapja tényleg a miénk!

Brúnóka,, a labrador retriever kölyök nemsokára öt hónapos lesz, vagyis elvileg mindjárt vége a gyermekkornak, de én még csak most kezdem sejteni, hogyan is működik egy kutya. Persze azt hittük, hogy majd úgyis megtaláljuk a kutyanevelés legeslegjobb módszerét, hiszen volt már több macskánk (meg néhány teknősünk is), mi sem egyszerűbb mint egy háziállatkát boldoggá tenni: finom kajcsi, sok-sok simi, és mindenféle színes játék.

Mindez amúgy be is jött ... egy darabig. Tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy tökéletes harmóniában éltünk Brúnóval egészen a harmadik napig.

De mi történt? A kutya őrült meg vagy mi csinálunk valamit rosszul? Állítólag a kutyák okosak. De hogy kell őket tanítani? Mivel vegyem rá arra, hogy ne rágja a cipőmet, a kezemet, a virágokat, a karókat, egyszóval mindent, ami a szájába kerül? Hogyan mondjam meg neki, hogy amit csinál, az rossz? És hogyan mutassan meg neki, hogy mi a helyes?

Brunival együtt tanulgatjuk, hogyan lehet együtt élni... és őszintén szólva nem tudom, melyikünknek nehezebb - ő még nem tudja, milyen egy ember, én nem tudom, milyen egy kutya.

De miért is írom le mindezt? A barátaim kicsit unják már, ha a kutyámról beszélek, és írni is szeretek, ezért a kettőt összehoztam ebben a blogban.

Kommenteljetek, várom az okos tanácsokat, vagy csak számoljatok be a saját tapasztalataitokról, hátha együtt többre jutunk :)


Egy közös séta reményében üdvözöl,
KNS (Kutyákkal Nem Suttogó)