Vízből is megárt a sok

A labrador retrieverek veleszületett tulajdonsága, hogy imádják a vizet. Eredetileg halászok segítői voltak, majd miután a vadászok is felismerték e nagyszerű tulajdonságát, tudatos tenyésztés során összekötötték egy másik hasznos készséggel, azzal, hogy mindent visszahozzon. Így lett a labrador a vadászok hűséges munkatársa, aki speciális munkakörében kihozta a vízből az elejtett szárnyasokat. Ráadásul még élvezte is!

Először nem akartam elhinni, hogy úszóhártyái vannak, de képzeljétek, tényleg igaz! De ez semmi, mert még ún. vidrafarka is van, azzal kormányoz úszás közben. A tenyésztők aztán nem bíztak semmit a véletlenre! Biztos vagyok benne, hogy nem egy vadásznak juthatott eszébe, hogy már csak egy kopoltyú kéne.

Már első naptól kezdve látszott, hogy Bruniban is megvan a víz szeretete és a mindenféle dolog cipelésére való vágy, egyszóval a fajtára jellemző képességek, de - ahogy az embernél is - a tehetség nem minden. Mert hiába szeret mindent megfogni szájával, és elvinni, vissza már nem mindig hozza, és a fürdéssel is akadtak gondok.

Itthon sajnos csak egy lavórt tudtuk biztosítani  a számára, de azt imádja. Látnotok kéne, ahogy körbe körbe járkál, miközben a fejével fúrja a vizet. Ráadásul az egész fejét beleteszi, és közben folyamatosan fújja ki az orrán a levegőt. A másik kedvenc, amikor a slagot letesszük a vízre, és ráhasal a vízsugárra, hogy a hasa alá folyjon a víz, nagyon mókás. Csak nemrég jöttünk rá, hogy a kerti öntözőrendszer csöveinek módszeres kiszedésére is ez a szenvedélye hajtotta.

Néhány hete Ráckeve környékén jártunk Brunival, és én már előre örültem, mennyire fogja élvezni a miénknél kicsit nagyobb lavórt, a Dunát. Másrészt viszont kissé tartottam is tőle, hogy ha nagyon megszereti  a vizet, nehogy beleugorjon bármikor a saját szórakoztatására akár felügyelet nélkül is. Nos, kicsit balul sült el a dolog, de legalább ettől már nem kell félnem. Amikor megérkeztünk a partra Bruni először nézegette a vizet, szagolgatta, aztán mint aki megőrült, elkezdett rohangálni, és minden kör a part szélén végződött. De egyszer nem sikerült időben lefékezni. Nagy csobbanás. Eléggé megijedt szegény, de úszott, nem süllyedt el. A baj az volt, hogy mi is megijedtünk, és azonnal kihúztuk. A mi reakciónkból mérte le, hogy mekkora a baj.

Másnap ki sem ment a partra.

Nahát, gondoltam, ez természetellenes állapot - vízikutya fél a víztől? Megpróbáltam hozzászoktatni. Kifárasztottam egy kis sétával, és olyan partot kerestem, ahol nem ugrani kell, hanem be lehet sétálni a vízbe.  Majdnem kitépte a pórázt a kezemből. Később újra lementünk, ekkor már egy bottal próbáltam becsalogatni - mint említettem, imádja a dolgokat hurcolni. Ez be is jött. Először megvárta, amíg kisodorja a víz kellő közelségbe, aztán már egyre távolabb és távolabb merészkedett a bot után.

De a legjobb orvosság mégiscsak az volt, amikor a nagy csalogatásban, megcsúsztam, és - mint a filmekben, lábaimat  az égbe dobva - beleestem a Dunába. Bruni meg örömében rám ugrott, be a vízbe. Hiába, az ember a kutyájáért bármit :)

KNS